|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 217 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 ... 211-217 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kádár Gyula 2008. január 10.„Tizenkét éve soha semmilyen problémám nem volt, újabban úgy látszik már terroristának néznek, amiért egy erdélyi magyar nyelvű történelmi folyóiratot szerkesztek és terjesztek” – fakadt ki Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész azt követően, hogy az utóbbi két hónapban már kétszer találta Történelmi Magazin példányait tartalmazó csomagokon a terroristaelhárító szolgálat bélyegzőjét. Nem először fordult elő, hogy a Sepsiszentgyörgyön postázott folyóiratcsomagok feltépve érkeznek meg a címzetthez, annak egyik sarkán pedig a „SC G4S Security Services SRL Controlat Antitero 10” feliratot tartalmazó pecsét szerepelt. Egy hónap múlva, december 5-én Kádár újabb folyóiratcsomagot küldött, ezúttal Kolozsvárra, azonban ezt a küldeményt is felbontották, és erre is ráütötték a terroristaelhárító szolgálat bélyegzőjét. Elmondta, az is előfordult, hogy a Dicsőszentmártonba küldött csomagját huszonöt nap múlva kapta vissza, teljesen újracsomagolva. Kádár Gyula történész gyanúsnak tartja, hogy az általa kiadott és terjesztett Történelmi Magazin című folyóiratot tartalmazó csomagokon az utóbbi időben terroristaelhárító cég bélyegzője díszeleg. Szerinte csak az lehet erre a magyarázat, hogy az általa 1996-ban alapított Történelmi Magazinban, valamint más lapok hasábjain nyíltan foglalkozik a romániai magyarság kérdéseivel, ezek között felvállalja és népszerűsíti az autonómia gondolatát. „Vajon nem zaklatással, a Történelmi Magazin olvasóinak megfélemlítésével állunk szemben? Mert elképzelni sem tudom, hogy én valamilyen módon gyanús terrorista lehetnék” – foglalta össze Kádár. A történész „a helyes magyarságtudat erősítését szolgáló független erdélyi folyóiratként” határozza meg lapját. Nem a csomag tartalmát, hanem az esetleges veszélyforrásokat, netán robbanóanyagok, mérgező anyagok létét vizsgálja a Román Posta által szerződéses alapon megbízott SC G4S Security Services Kft. – tudta meg a Krónika a kolozsvári területi postaigazgatóságtól. „A csomagokat nem bontják fel. Kizárólag biztonsági okokból történő, teljesen törvényes eljárásról van szó” – magyarázta a szakember. Hozzátette: a küldemények csomagolásának megrongálását csak akkor kérhetik számon bárkitől, miután az ügyfél kérésére kivizsgálják annak panaszát. A posta Kovászna megyei igazgatója, Vajda András elmondta: a nagy elosztókban bizony gyakran dobálják a csomagokat, nem ritka, hogy az egy-egy autónyi rakomány aljára kerülő küldemények a hatalmas teher alatt megrongálódnak. Ilyenkor újracsomagolják azokat. A G4S Security Services Kft. bélyegzőjének feltűnése azonban Vajda Andrást is meglepte. A G4S Security Services Románia-szerte integrált biztonsági feladatokat lát el több mint tíz éve. /Benkő Levente: Gáncs vagy óvatosság? = Krónika (Kolozsvár), jan. 10./2008. március 18.Az illyefalvi szoborpark (Szabó Dezső, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór) szomszédságában állíttatta fel a helyi önkormányzat Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrászművész Gál Dániel országgyűlési képviselőről, honvédezredesről készített bronz mellszobrát. A március 15-i avatón Kádár Gyula történész méltatta Gál Dániel szerepét az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban Az ünnepi megemlékezésen verses, dalos műsort mutattak be a Lukács József Általános Iskola diákjai. Koszorúzás után a tömeg a református temetőbe vonult, ahol a kegyelet virágait helyezték el Gál Dániel kopjás síremlékén. /Fekete Réka: Szobrot állítottak Gál Dánielnek (Illyefalván). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 18./2008. június 5.A trianoni békediktátum egyik döntéshozója – David Lloyd George – a békeparancs utáni években megfogalmazta kritikát /a diplomáciatörténet legigazságtalanabb békéje/, ennek ellenére tabunak számít a trianoni döntés jogosságának kétségbe vonása. Nemcsak a politikusok hiányoznak, de a megfelelő jogi intézmények is, amelyek szakszerűen felülvizsgálhatnák az igazságtalan nemzetközi szerződéseket. A történelmi Magyarország szétverése nem volt jogos, mert nem egy összelopkodott, toldott osztrák császárság, török, szovjet stb. birodalom felosztásáról, nem a különböző kultúrájú népek leigázásából kialakított államközösségről, nem gyarmatbirodalomról, hanem nemzeti területről van szó, amely Európa legelső és leghosszabb ideig fennálló, egységes állama volt. Külön kellene vizsgálni, miért csökkent a magyarság létszáma a Kárpát-medencében, miért növekedett a beköltöző és az itt hazát nyerő közösségeké. Ki kellene már mondani, hogy csak a történelmi Magyarországon érvényesült a betelepedő közösségek autonóm önrendelkezési joga, és immár 440 éve a világon először Erdélyország törvényhozása mondta ki a vallásszabadságot, biztosította a vallási toleranciát. A betelepülők, a románok, a szerbek és más közösségek nem voltak kitéve a francia mintájú (1792) erőszakos beolvasztásnak, helyzetük össze sem hasonlítható a cári, az alig megalakult román fejedelemség (1859) nemzetiségellenes politikájával. A nemzetközi fórumokon nem ismerik a Kárpát-medence valós történelmét, etnikai helyzetét, a magyarsággal elkövetett igazságtalanságokat. Nem a mai politikai határokat kell szétbontani, hanem a két békediktátum – az 1920. június 4-i trianoni és az 1947. február 10-i párizsi – jogtalanságát kell feltárni, írta Kádár Gyula. Mivel a magyarság egyharmada akarata és megkérdezése nélkül került idegen uralmak alá, az utódállamokat nemzetközi szinten kell kötelezni arra, hogy a magyar nemzetrészek számára kollektív jogokat, különböző szintű autonómiákat biztosítsanak. /Kádár Gyula: A diplomáciatörténet legigazságtalanabb békéje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./2008. október 15.A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Történelmi Magazin októberi számának címlapján az aradi Szabadságszobor látható. A magyar történelem-kultúra rovatban sorozatkezdő tanulmányt közöl a lap főszerkesztője, Kádár Gyula A magyarság száma a honfoglalás után címmel. Érdeklődésre tarthat számot Friedrich Klára Torma Zsófia, a régész c. életrajza, Péterffy Gyöngyi Vezérlő csillag c. könyve gróf Czegei Wass Albertnek állít emléket. Rabocskay László Erdővidéki barangolás c. írása Vargyas és Olasztelek múltját, műemlékeit mutatja be. /Asztalos Lajos: Történelmi Magazin. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./2008. november 29.Miután a kun-vlach vezetőréteg Basarab tatár-kun származású herceg és Bogdán román vajda vezetésével megszervezte a havaselvi (1330) és a moldvai vajdaságot (1359), azok csak rövid ideig álltak fenn, közel fél évezredig török függőségbe kerültek. A jobb élet reményében sok muntyán (muntean) és moldvai (moldovean) telepedett át magyar földre, Erdélybe. Kezdetben csak a magyar királyi birtokokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett királyi oklevél. A vándormozgalom és életmód miatt viszonylag későn alapítottak állandó jellegű településeket. Az írott források szerint az első ilyen településük Capravar volt, melyről egy 1337-ben keltezett dokumentum ad hírt. Az Árpád vezette magyar honfoglalástól, 896-től számítva mintegy négy és fél évszázad után érkezett a románság a magyar királyi birtokokra, később nagybirtokosok földjeire, az elpusztult falvak helyére, a lakatlan hegyvidékekre telepedtek le. A 1848-as jobbágyfelszabadítás után, amikor a birtokszerzés szabaddá vált, a románság megtöbbszörözte birtokait, emellett kulturális egyesületek sokaságát is létrehozhatta. Politikai elitje nyíltan irredenta propagandát folytatott. Senki nem gondolt arra, hogy ennek milyen politikai következményei lesznek, hiszen 1877-ig nem létezett független román állam. Amikor 1878-ban a berlini kongresszus elismerte a Török Birodalomtól független és egyesült Moldva–Havaselve román fejedelemséget, akkor még senki sem sejthette, hogy az új állam, páratlan szerencsével, néhány évtized alatt, hintapolitikával, a politikai, katonai szövetségesek sorozatos elárulásával országrésznyi tartományokat fog bekeblezni minden szomszéd ország rovására. Arra végképp nem gondolt senki, hogy ez a nép Európa legvadabb elnemzettelenítő politikáját fogja gyakorolni. Amikor Erdélyben több ezer román iskola működhetett, ahol az államnyelv tantárgyként való bevezetésére is csak az 1880-as években tesznek bátortalan kísérletet, és az is csak ímmel-ámmal valósul meg, addig a frissen alakult román királyság első intézkedései közé tartozott az anyanyelvhasználat teljes visszaszorítása. 1884-ben Jászvásáron (Iasi) román nyelvű római katolikus papneveldét alapítottak, s kötelezővé tették a csángómagyarok román nyelvű hitoktatását is. Az elnemzettelenítés felgyorsítására a csángómagyar falvakban, akárcsak a dobrudzsai török-tatár településeken, román óvodákat hoztak létre. A román királyság első évtizedeiben a zsidó és a muzulmán lakosságot még az állampolgári jogok gyakorlásától is megfosztották, megadásukra csak a nyugati hatalmak nyomására került sor. Románia már megszületése idején (is) antidemokratikus intézkedéseket hozott a nemzetiségek beolvasztására. Az egykori erdélyi magyar fejedelemség területén, ahol a világon először hirdették meg a vallástoleranciát, ahová befogadták a Kárpátokon túlról jövőket, ahol rendtartó évszázados jogrendszer működött, ahol mindenki számára biztosított volt a helyi önrendelkezés, a döntés joga, ott érthető, miért nehéz együtt ünnepelni december elsején a románsággal. Ez a nap számunkra mindaddig gyásznap marad, amíg saját szülőföldünkön megtűrtek vagyunk, amíg a középületeken csak idegen zászlók lengedezhetnek, amíg az önkormányzathoz, a területi autonómiához való jogunkat cinikusan kezelik, írta Kádár Gyula. /Kádár Gyula: December elseje és az önrendelkezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./2009. január 21.1996. decemberében jelent meg Sepsiszentgyörgyön Kádár Gyula lapja, a Történelmünk folyóirat első száma, melyben a múlt eseményei mellett napjaink időszerű kérdései is helyet kaptak. 1999-től Történelmi Magazin címmel jelenik meg a színvonalas folyóirat, mely januárban lépett a XI. évfolyamába. Főszerkesztője, kiadója Kádár Gyula. A lap a kezdeti 12 helyett 20, majd 40 oldalas lett, tartalmilag gazdagodott. Fő rovata a Történelem. A mostani szám első írása a székelység lélekszámának alakulását tárgyalja a honfoglalástól a XIV. századig. A könyvismertető, Egy cseh történész őszintesége címmel, betekintést nyújt Rudolf Kucera Közép-Európa története című kötetébe. A szerző példátlan nyíltsággal mutatja be az Osztrák–Magyar Monarchia rövidlátó érdekek alapján történt szétdarabolását, az ezt követően kialakult utódállamok, a kisantant napjainkig sem szűnő kisebbségfelszámoló politikáját. A kiadványban szó esik még Mina László Úton című könyvéről, a hetven éve napvilágot látott Erdélyi Helikon folyóiratról, az 1989. decemberi, sepsiszentgyörgyi eseményekről is. /Mindenkinek érdekes lap: Történelmi Magazin. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./2009. szeptember 16.A román politika legfőbb célja az alkotmányban emlegetett egységes, homogén nemzetállam megteremtése, ezért napjainkban is folytatódik a magyarlakta területek, köztük a tömbmagyar Székelyföld románosítása. Újabban a szélsőséges, magyargyűlölő erők Székelyföld évezredes magyar tömbjének szétosztását tervezik a szomszédos román többségű megyék között. Kádár Gyula bemutatta néhány nagyváros 1941-es román népességének arányát: Kolozsváron 8,9, Nagyváradon 5,2, Szatmárnémetiben 4, Marosvásárhelyen 3,9 százalék volt a románság aránya, és napjainkra a magyarság olyan számszerű kisebbségbe került, hogy őshonosként nem sok beleszólása van saját ügyei intézésébe. Az erdélyiek, magyarok és románok, csak Erdély politikamentes történelmének ismeretében lehetnek egyenes gerincű emberek. Erdély történelme hozzásegít ahhoz, hogy megértsük: e föld az itt élő románok és magyarok közös hazája, kincse, mert a történelmi jog alapján a magyaroké, a népesség nagy száma alapján a románoké is, írta Kádár Gyula. Erdély múltja az autonómiák, a vallási tolerancia története, s arra biztatja az itt élőket, hogy folytassák e régió ilyen jellegű hagyományait. A 16. század végétől a Székelyföldre betelepedő románság elsősorban a peremvidékeken hozott létre telepeket, amelyek a 18―20. században önálló falvakká alakultak, de kisebb-nagyobb létszámban, néhány család a székely falvakban is letelepedési jogot nyert. A cikkíró felidézte, hogy a névelemzés fasiszta fajelméletére támaszkodva fogtak hozzá a székely települések gyarmatosításához, románosításához. A magyar településeken sorra építettek ortodox templomokat. Bizonyos politikai csoportosulások szeptember elején Sepsiszentgyörgyön nyíltan Székelyföld feldarabolását kezdeményezték, megfogalmazták azt a célt, hogy a többségi székelymagyarságot el kell románosítani, illetve vissza kell románosítani. A magyar vezető elit leváltása érinti már a magyar iskolák igazgatóit is. A román alkotmány szentesítette a román nemzetállamiságot, figyelmen kívül hagyva, hogy az ország területén több millió más nemzetiségű polgár (is) él. A statisztika nem ad igazai számokat, Romániában csak a magyarok és a romák (cigányok) száma több millió főt tesz ki, miközben több százezer fő, mintegy másfél tucat népcsoport él az ,,egységes, homogén román nemzetállamként” megnevezett területen. Az 1992-es hivatalos népszámlás adatai szerint Moldvában mindössze 1800 fő a csángómagyarok létszáma. Néprajzkutatók, köztük Tánczos Vilmos egyetemi tanár helyszíni kutatások, felmérések alapján a magyarul beszélők számát 62 000 főre teszi. Egy soknemzetiségűvé vált történelmi állam, a tökéletes földrajzi és gazdasági egységet alkotó ezeréves Magyarország helyett összetákoltak több soknemzetiségű államot. Erdély történelmének üzenete: tanuljuk meg tisztelni egymást. /Kádár Gyula: A történelem üzenete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./2009. október 28.A sepsiszentgyörgyi Történelmi Magazin októberi számában az erdélyi vajdaság földrajzi kiterjedéséről és nevéről Kádár Gyula írt. A szintén Kádár Gyula által jegyzett Erdély történelmének üzenete és Az autonóm Székelyföld térképe ugyancsak figyelemre méltó írás. Tánczos Vilmos a moldvai csángókat vette számba. A folyóirat megrendelhető Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi címén. /Történelmi Magazin. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 282010. július 3.Székelyföld neve ellen tiltakoznak – llyefalva címereA napokban értesültem arról, hogy szülőfalum, Illyefalva címerét jóváhagyták. A rendelet a Hivatalos Közlönyben május 11-én jelent meg. A címer magyarázatában ez olvasható: „az ezüsthatárkő Székelyföld (románul: Ţinutul Secuiesc) és a Barcaság (Brassó vidékének hagyományos neve) határát jelképezi". A rendelet megjelenése után a Kovászna Megyei Tanács elnöke örömmel állapította meg, hogy a „kormányhatározat szövege azért fontos, mert mindeddig a román hatóságok kétségbe vonták a magyar többségű történelmi régió létezését, amelyet a román sajtó következetesen »úgynevezett Székelyföldként« emleget." Azonban nem mindenki örvendett ennek. A székelyföldi román civil szervezetek nem értettek egyet e véleménnyel, mert e rendeletben szereplő Székelyföld megnevezést alkotmányellenesnek tartják. E közel nyolcszáz éves megnevezés jogtalanságát abban látják, hogy a három megyét „40 százaléknyi román nemzetiségű" lakja. A „határ" szó használatát pedig azért tartják sértőnek, mert az a román értelmező szótár szerint „két országot egymástól elválasztó" vonalat jelent. A Székelyföldön működő román civil szervezetek vezetői tehát úgy gondolják, hogy az említett kormányhatározat törvénytelen, mert sérti a román alkotmány első cikkelyét, amely „kimondja, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam". (MTI nyomán. Kuruc.info, 2010. május 28.) Mielőtt megvizsgálnánk a fenti kijelentéseket, el kell mondanunk, ahhoz, hogy egy címert elfogadjanak, a tervezetet több helyi és országos szintű szakintézmény ellenőrzi. Szekeres Attila István heraldikust idézem: „Miután az önkormányzat elfogad egy címertervet, azt el kell fogadnia a megyei, regionális, majd országos heraldikai bizottságnak. Ezt követően láttamozza a közigazgatási minisztérium, majd a kormányfőtitkárság elkészíti a kormányhatározat-tervezetét. Ezt még ellenőrzi a törvényhozói testület, s ha eddig minden rendben találtatik, a kormány határozatban fogadja el, s a jogszabály megjelenik a Hivatalos Közlönyben." E procedúra ismeretében izgalmas kérdés: hogyan sikerült több országos és magas rangú intézménynek olyan módon eljárni, hogy egy községi címer olyan törvénytelenségeket tartalmazzon, amelyek a román alkotmányt sérthetik? A következőkben erre keresem a választ. Az elemzést Illyefalva község címerének ismertetésével kezdem. A törvénysértést előidéző címer elődje az 1870-es években készült községi címer volt, amely folytatása egy 300 évvel korábban tervezett városi jogállást tükröző jelképnek, címerpecsétnek. Ez utóbbi Illyefalva székely oppidum (mezőváros) rangját volt hivatott tükrözni. Hajdanán Illyefalva két követtel képviseltette magát az erdélyi diétán, az országgyűlésen. A város lakói mentesítve voltak a katonáskodás terhe alól, nem függtek a széki vezetéstől, széles autonómiával, önkormányzattal bírtak. E sorok írója 1973-ban, levéltári kutató munkája során talált rá a város piros viaszpecsétjére, amelyet Orbán Balázs leírása alapján már ismert. (Székelyföld leírása, III. kötet, Pest, 1869, 31. old.). Mivel maga a pecsét formája addig ismeretlen volt, ezért az említett viaszpecsétről készült fénykép alapján Krecht Aranka lerajzolta azt. Mivel időközben hamis rézpecsét került elő, a városi pecsétről készült rajz jelentősége megnőtt. Ma az Illyefalva község központjában emelt Hősök emlékművén elhelyezett márványtáblán az eredeti, az általam fényképezett és lerajzoltatott városi „címerpecsét" kifaragott mása látható. A pecsétcímer latin körirata: „Sigillum. Oppidi. S. Ilyefalva", azaz „Sz(ent) Illyefalva mezőváros pecsétje". Azért emlegetek pecsétcímert, mert a pecsét egyúttal a címer szerepét is betöltötte. Illyefalva és Háromszék (Kovászna) megye településeinek címertervei a Történelmi Magazin folyóirat 2007. novemberi és decemberi lapszámaiban láttak nyomdafestéket. Szerzője a már említett heraldikus, Szekeres Attila István. Illyefalva község címerének ismertetése mellett került sor a városi „címerpecsét" bemutatására is. Rámutattam arra, hogy a mai községi címer átvette a korábbiakból a díszgúla, a határkő szimbólumot. Nos, a községi címer e jelkép által mintegy 420―430 éves múltra tekint vissza. Amikor elődeink megtervezték Illyefalva város pecsétcímerét, nem tudtak arról, hogy ők ezzel román alkotmányt fognak sérteni, hisz akkor Románia névre hallgató országról nem volt tudomásuk, mert az csak később, 1881-ben alakult. Úgy vélem, hogy a heraldikus Szekeres Attila István jogosan használta fel az általa készített címer szimbólumaként a korábbi címerek jelképeit. Talán nem is a határkő, a határ fogalma váltotta ki a felháborodást, hanem az, hogy egy székely ember le merte írni azt a történelmi és földrajzi valóságot, hogy a címerben látható gúla Székelyföld és Barcaság határát szimbolizálja. Székelyföldet a székely nép nem egy-két nemzedék óta lakja Lehet, hogy azok a civil szervezetek, amelyek tagjai szót emelnek egy egyszerű szóért és egy földrajzi tájegység hagyományos nevének használatáért, azok, illetve elődeik nemrég érkeztek e vidékre, és ezért nem ismerik az őshonos székelymagyar megnevezéseket. Épp ezért (is) nehéz ép ésszel felfogni azt az intoleranciát, ami fejükben tombol. Fájdalmat okoz nekik az, hogy az a nép, amely közé betelepedtek, kilencvenéves jogfosztás után már azt is örömként éli meg, ha egy Hivatalos Közlönyben első ízben megjelenhet a Székelyföld megnevezés. Alkotmánysértést károgni, az örömbe bekeverni az üröm keserű levét, egyáltalán nem az együttélésre való törekvést mutatja, hanem jelzi a diktatúra idején meghonosodott román hegemón gondolkodást. Márpedig e módszerekkel csak azt érik el, hogy még azok a székelyek is az autonómia követelése mellé állnak, akiket korábban nem foglalkoztatott e kérdés. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások döbbentik rá a politikától elzárkózó székely embert arra, hogy tűrhetetlen, megalázó dolog másodrangú állampolgárként élni, úgy, mint Ceauşescu parancsuralma idején, amikor a 600–900 éves magyar településneveket csak románul lehetett leírni. Márpedig a román politikai elitnek el kell fogadnia azt a gondolatot is, hogy a székely népet a 21. században már nem csak a névhasználatban nem gátolhatják meg, de még abban sem, hogy az önrendelkezési jog alapján Székelyföld önkormányzatot nyerjen. Persze az itteni székelyek azt is tudják, hogy meddig terjed szülőföldjük határa. Itt rögtön feltevődik az a kérdés, hogy miért kell összemosni három megyét a történelmi Székelyfölddel? A válasz egyszerű, mert a történelmi Székelyföldön a hivatalos népszámlálás adatai szerint számolt 24 százalékarányú románság lélekszámát fel lehet tornászni 40 százalékra, ezzel pedig hatásosabban lehet riogatni a Székelyföld megnevezés és a székely területi autonómia ellen. Ne feledjék el azt, hogy amikor Gyulafehérváron 1918. december elsején kimondták Erdély elszakítását Magyarországtól, az önrendelkezés jogát egy olyan területre kérték, ahol a románság számaránya mindössze 43 százalékarányú volt. Azt se feledjék el, hogy a Trianonban diktátummal jóváhagyott, ténylegesen megszerzett területeken a románság alig 53,8 százalékarányú többséget alkotott. Ezek fényében meg kell érteni azt is, hogy Székelyföld a maga közel 80 százalékarányú székely többségével jogosult az önkormányzatra, a Székelyföld név használatára is. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ha a székely nép nem kapja meg a román államhatalomtól a területi önkormányzat, autonómia megteremtésének lehetőségét, akkor rákényszerül arra, hogy önmagát a magyartól különálló népként határozza meg. Köztudott, hogy az „önrendelkezési jog minden nép számára" adott. Csak azoknak a népcsoportoknak nem jár a független államalapítás joga, akik magukat kisebbségként, nemzetiségként határozzák meg. Márpedig a székely nép, bár nyelve és kultúrája közös a magyar népével, de más a származása, lelki alkata, és ezer évig saját hagyományai, szokásai alapján, külön társadalmi szervezetben élte életét, ezért a nemzetközi jog alapján őt is megilleti a független állam alapításának joga. Nos, azok, akik még a Székelyföld nevét is megtagadják tőlünk, hogyan várják el azt, hogy ne kérjük a minket is megillető jogokat? Székelyföld neve az okmányokban Székelyföldre utaló okleveles adataink még az első román államalakulatok létrehozása előtti időből származnak. Havaselve csak 1330-ban, Moldva 1359-ben alakult meg, de Székelyföld ispánjáról, tehát Székelyföld létéről, már 1235-ből fennmaradt oklevél. Azért, hogy ne lehessen elfogultsággal vádolni, olyan eredeti dokumentumokat fogok idézni, amelyekben először említik Székelyföld nevét. Az évszám mellett az eredeti megnevezés is olvasható azon a nyelven, amelyen lejegyezték: „1495: in terra Siculia, 1497: in terram Siculorum, 1587: Zekel földen, 1611: Zegelland". (Lásd Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Bp., 1988, I. 542. old.) Ha ez sem meggyőző, akkor meg kell ismerni Erdély történetét. Erdélyben az 1437 és 1848 közötti (411 év) időszakban közjogilag létezett Székelyföld autonóm igazgatású régió, akárcsak a magyar vármegyék, a szászok által lakott Szászföld. A székely nép már a magyarsághoz való csatlakozás pillanatától külön szervezési keretekben élte életét. Kérdés: hogyan állunk 2010-ben a demokráciával? Hogyan működik a helyi önkormányzat, ha még Székelyföld neve is alkotmányt sért? Talán az is lehet, hogy azok a személyek, akik a Székelyföld névhasználatot ― a hivatalos okmányokban ― jogtalannak nevezik, még arról sem hallottak, hogy az 1300-ig összeszámolt 511 (okmányokban szereplő) erdélyi helynévből 83 százalék magyar volt, a többi szláv, besenyő és német. A román eredetű nevek aránya ekkor mindössze 0,6 százalékot mutatott. Mindez arra utal, hogy a Balkánról (vándormozgalommal) a Dunától északra érkező románság első csoportjai csak a 13. század derekán jelentek meg Erdélyben. Ez akkor történt, amikor Székelyföld már létező közigazgatási egység volt. Az elmondottak alapján határozottan állítható, hogy Székelyföld nem egy kitalált régió megnevezése. Székelyföld egy olyan földrajzi, néprajzi és történelmi szempontból létező valóság Erdélyben, mint Máramaros, Fogarasföld, Mócvidék stb. Kérdés: ez utóbbiak nevének használata kapcsán, a „jogvédők" miért nem emlegetnek alkotmánysértést? E sorok írója sajnálattal állapítja meg, hogy 2010-ben is súlyos érzelmi károkat okoz a román–magyar együttélésre nézve az imaginárius (az elképzelt) történelmi szemléletből fakadó türelmetlenség. Ilyen körülmények közt minden magyarul érző székely ember elgondolkodhat, felteheti a kérdést: kilencven évvel a trianoni békediktátum után van-e szükség Székelyföld önkormányzatára? Természetesen köszönettel tartozunk mindazoknak, akik érzéketlen intoleranciájukkal arra ösztönöznek, hogy ne mondjunk le kényelemből Székelyföld területi autonómiájának kivívásáról. Szégyenletes dolog, hogy Trianon után kilencven évvel az Európai Unió egyik tagországában megtörténhet az, hogy egy őshonos lakosság saját szülőhelyének nevét sem használhatja hivatalos okmányokban anélkül, hogy az ne váltana ki magyarellenes dührohamot. Kádár Gyula. Háromszék (Serpsiszentgyörgy) 2010. augusztus 21.Irredentagyanús székely határkőAugusztus derekán Marosfőn ismét elsiratták a Székelyföldre telepedett románok „tragikus" sorsát. A sirámok egyikét Ioan Lăcătuşu, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának vezetője fogalmazta meg. Idézem Simó Erzsébet írását: „a román megnevezéseket és jelképeket itt, a Székelyföldön folyamatosan mellőzik. Vajon melyek is azok?" Nos, érdekes volna folyóméterben felmérni Sepsiszentgyörgy román és magyar nevet viselő utcáinak hosszát, és hamar kiderülne e hazugság hossza-mértéke. Ami pedig a jelképeket illeti, nézzük meg az illyefalvi címerben levő egyik jelkép értelmezését. Az illyefalvi címer ― a román Hivatalos Közlönyben 2010 májusában jóváhagyott ― magyarázatában olvasható az „ezüsthatárkő" megnevezés. Bár egyértelműen két történelmi tájegység: a Székelyföld és a Barcaság határát szimbolizáló megnevezésről van szó, mégis nacionalista indulatokat váltott ki. A székelyföldi román civil szervezetek számára e „határkő" irredentagyanússá vált, mivel Székelyföld határát jelképezi! Ez eléggé gyanús körülmény, nem csoda, ha a közénk telepedett első, másodgenerációs románság vezetőinek némely része azonnal megbolydult, rögtön a haza területi egységének megvédésére szólították fel a miniszterelnököt, a belügyminisztert, követelve a kormányhatározat azonnali visszavonását, mert az sérti a román alkotmány első cikkelyét, amely kimondja, hogy „Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam". Úgy tűnik, hogy a román demokrácia nagy dicsőségére, az ún. kisebbségi jogok példás romániai biztosításának szemléltetésére ― a hivatalos okmányban ― ki fogják cserélni a hagyományos, a mintegy nyolcszáz éves Székelyföld és Barcaság megnevezést az alig 44 éves múlttal bíró Kovászna és Brassó megyére. Kit érdekel olyan apróság, hogy Székelyföld nem azonos a Kovásznára átkeresztelt Háromszék megyével, a Barcaság egy történelmi táj, régió, és nem egy közigazgatási egység neve. Mivel már korábban ismertettem a Székelyföld megnevezés használatának történelmi gyökereit, ez alkalommal a címerben látható„határkő" szimbólum történelmi megalapozottságát, jogosságát mutatom be. A címerkészítésben járatlanok számára megemlítem, hogy minél régebbi gyökerekre támaszkodik egy címer, annál értékesebb. Ezt vette figyelembe Illyefalva címerének összeállítója, Szekeres Attila István heraldikus is. Ő arra törekedett, hogy az új címerbe átmentse a hajdani Illyefalva évszázados városi jogállását bizonyító címer-pecsét szimbólumainak némely részét. Idézem Szekeres erre vonatkozó sorait: „Illyefalva község címere az egykori Illyefalva mezőváros címerének egyszerűsített változata. A régi jelképből csupán a Székelyföld és Barcaság határát jelképező határkő és keresztbe tett két szablya került át a mai címerbe. A nap és a hold azt mutatja, hogy említett határ székely oldalán fekszik a község. A három csillag a közigazgatási egységet alkotó három falura utal." Amikor a heraldikus a hagyományok tiszteletben tartására beemelte az új címerbe a régi határkőszimbólumot, nem sejtette, hogy a zavaros gondolkodású, elképzelt, kitalált történelmi múlt emlőin ringó honfiakban ez lelki traumát fog előidézni. Honnan sejthette volna, hogy a betegesen intoleráns gondolkodású egyénekben, egy helyi, egy községi címerben szereplő határkő szimbóluma ilyen riadalmat fog kelteni? Honnan gondolhatta volna, hogy a Székelyföld nevétől megremegő bús lovagok egy községi címer több száz éves múltú szimbólumában az ezeréves magyar országhatár rémképét látják? E demokraták többsége, friss telepes lévén, honnan tudhatná, hogy Illyefalva nemcsak határos volt a Barcasággal, hanem a régió határvonalán fekvő Olt-hídon, a Vámoshídon (Podul Olt) vámszedési joggal rendelkezett? E jogkört Illyefalva Aldobollyal együtt ― évszázadokon keresztül ― gyakorolta. Természetesen, az Olton átvezető híd jó karbantartása, vámosok fogadása, fizetése pénzbe került. Bizonyára a régiók közötti kereskedelmi útvonalon szedett vám fedezte a költségeket. Mivel a Székelyföld és a Barcaság Erdélyország területén helyezkedett el, ezért a címerben szereplő határkő sohasem volt országhatár-értelmű jelkép, hanem a szász jogállású Barcaság és a székely jogállású Székelyföld határának szimbóluma. Ha e sorok írójának nem hisznek, akkor bele kell lapozni a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár Illyefalva városára vonatkozó gyűjteményében szereplő számadáskönyvbe, amely tartalmazza a település 18. és 19. századi költségvetésének nyilvántartását. Mivel a vámosok fogadását áldomásivás követte, ennek költségeit feljegyezték az illyefalvi számadáskönyvbe. Néhány példa: 1789-ben a vámos fogadása 24 krajcárba került. 1796-ban „az Vámos Hídhoz vámost fogadván áldomásra 1 Rft. 14 krajcárt", 1798-ban, 1799-ben és 1801-ben évenként egy rajnai forintot fizettek. Az áldomásivás a mindennapi élet állandó kísérőjeként jogérvényesítő jellegű volt. Az adásvételeket, a szerződéseket, a pásztorok, a mészárosok, a vámosok fogadását, szerződtetését csak akkor tartották megkötöttnek, ha azt áldomásivás követte, amelynek megvolt a külön ceremóniája. E sorok írója sajnálattal állapítja meg, hogy 2010-ben is súlyos érzelmi károkat okoz ― a román–magyar együttélésre nézve ― az imaginárius történelmi szemléletből fakadó türelmetlenség. Kérdem, mikor ihatunk áldomást arra, hogy kölcsönös tiszteletben élünk? Mikor valósul meg az együttélés, amely nem azonos az egymás mellett éléssel? Mikor lesz vége annak, hogy e hely szellemétől idegen szemléletű emberek határozzák meg egy székely magyar település népének azt, hogy használhatja-e szülőföldjének hagyományos nevét, berajzolhatja-e szülőfalujának címerébe az elődei által ― évszázadokon keresztül ― használt szimbólumokat? Kádár Gyula, Háromszék. Erdély.ma 2010. augusztus 31.Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve)Bárki bármit mondhat, az 1938 és 1941 közötti években Magyarország területi gyarapodása igazságos jellegűnek tekinthető, mind történelmi, mind etnikai szempontból. Ennek keretében megegyezéses alapon került sor arra a második bécsi döntésre is, amely az 1920-as trianoni diktátum által Romániához csatolt magyar területek 42 százalékát Magyarországnak ítélte. A visszakerült terület Erdély szegényebb, de magyar többségű régiója volt, míg az altalajkincsekben és iparban gazdagabb Dél-Erdély Románia fennhatósága alatt maradt, mivel az a régió román többségű volt. A bécsi döntés egyértelműen tekintettel volt az etnikai összetételre, bár itt-ott, a határvonalon lehetett volna még magyar településeket — így például Kalotaszeg déli részét—Magyarországhoz kapcsolni. Mivel az új határ útvonalakat és vasútvonalakat is átvágott, így például Székelyföld és Kolozsvár között, ráfért volna némi módosítás, azonban erre nem volt lehetőség, mert e határvonalat egy német—olasz döntőbíróság húzta, és elfogadására, tiszteletben tartására mindkét ország kormánya kötelezettséget vállalt. E határrendezéssel kapcsolatban elfogadható Róna Andrásnak, Teleki Pál közeli munkatársának véleménye: ,,A döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében, a »felező igazság« elvére épült.” A döntés jellege Ha az első világháborút lezáró békediktátum alkalmával az önrendelkezés szellemében jártak volna el, akkor bizonyára nem került volna sor a területi revíziókra. Ha valóban igazságos lett volna a trianoni diktátum (1920), akkor engedélyezte volna a népszavazást az elcsatolásra ítélt területeken. A trianoni igazságtalanságra a legjobb példa Székelyföld helyzete, amelynek népét nem kérdezték meg, hogy az önrendelkezési jog alapján akar-e román uralom alá kerülni. A több mint félmilliós székelymagyar népet, amelynek számaránya a történelmi Székelyföldön jóval nyolcvan százalék fölött volt, megillette volna a független államalapítás joga. Ha elfogultság nélkül mérlegeljük e kérdést, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez számukra indokoltabb lett volna, mint az enyhe román többségű (53,8 százalékarányú) Erdélynek Romániához való csatolása. Ha a nagyhatalmak a történelmi igazságosság szellemét követik, és arra (is) gondolnak, hogy az igazságtalan békediktátum újabb háború forrása lehet, az utódállamokat széles körű autonómiák biztosítására kellett volna kötelezniük az uralmuk alá hajtott népcsoportok egyenjogúságának garantálása végett. A területi önkormányzatok létrehozására lett volna lehetőség Erdélyben, mert itt is találunk túlnyomóan román és túlnyomóan magyar többségű régiókat. A románok lakta Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megyéből román, a székely megyékből magyar autonóm tartományt lehetett volna szervezni, míg a vegyesen lakott területeken vegyes nyelvű közigazgatási régiókat. Románia azonban a becsületes nemzetiségpolitika helyett az erőszakos beolvasztás, románosítás politikáját alkalmazta, kikényszerítve a magyar kormányzatok területi revízió melletti elkötelezettségét. Az első bécsi döntés alkalmával, 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a 87 százalékban magyarlakta felvidéki határsáv, majd 1939-ben a többségében ruszin- és magyarlakta Kárpátalja, 1941 tavaszán Délvidék magyar többségű területei, a Duna-Tisza köze. Észak-Erdély magyar többségű területei, köztük Székelyföld, a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb régiója a második bécsi döntés után, 1940. augusztus 30-án egyesült Magyarországgal. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy 1938 és 1941 között Magyarország nem idegen területeket szállt meg, hanem saját ezeréves nemzeti területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat, és ez enyhítette Trianon igazságtalanságát. E területek visszakövetelése jogos és igazságos jellegű volt. Horthy Miklós Nem szabad elítélni Magyarország politikai vezetését, valamint a hat nyelvet kitűnően beszélő Nagybányai Horthy Miklós kormányzót, amiért az igazságtalan trianoni békediktátum semmissé nyilvánítását, felülvizsgálatát követelte. Ennek lényege az volt, hogy békés úton állítsák helyre a történelmi magyar állam területi egységét, és ha ez nem lehetséges, akkor szerezzék vissza a túlnyomórészt magyarlakta területeket. Horthy Miklós kormányzót a magyar többségű területek felszabadításáért illik még ma is lefasisztázni és ,,lovas tengerésznek” csúfolni. A kommunista csőcseléknek és az utódállamok politikai elitjének a kormányzót lejárató propagandája annyira sikeresnek tekinthető, hogy Szent István napján e sorok írója azzal szembesült, Horthy nevének hallatán még Székelyföldön is elhalkul a magyar emberek beszéde. Érdekes, hogy ez egy kirándulás szervezése idején történt, és szó sem volt politikáról, csak egy megjegyzésről, arról, hogy a Horthy-időben készült el a Sepsiszentgyörgyöt Erdővidékkel összekötő (Középajtán átvezető) megyei út, mivel az 1940-es új határ elvágta az Előpatak irányába haladó, Észak-Erdéllyel összekapcsoló útvonalat. Megdöbbentő, hogy az átlag magyar ember alig hallott arról, Horthy az Osztrák―Magyar Monarchia győztes tengernagya volt. Kevesen tudják azt is, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje, olyan régi vágású, konzervatív politikus volt, aki talpig becsületes úriemberként szolgálta hazáját és népét. Horthy kormányzó az 1918-as összeomlás utáni káoszban talán az egyetlen olyan magyar politikus és katona, aki meg tudta teremteni azokat a feltételeket, amelyek révén az erőforrásaitól és területének 71,5 százalékától megfosztott Csonka-Magyarország újjászervezhette gazdasági, társadalmi és kulturális életét. Tér hiányában csak egyetlen példát említek, éspedig azt, hogy a háború után néhány évvel a magyar pengő Kelet-Európa legstabilabb pénzévé vált. Mivel vádolható Horthy Miklós, hogy nevének hallatára még ma is sokan megremegnek? Már említettem, a legfőbb bűne a magyar többségű régiók visszaszerzése volt, ezért illik a tudatlanságban nevelt magyar embereknek szidalmazni őt. A magyar területek visszaszerzését sokan azért tartják hibának, mert ezzel magyarázzák Magyarország háborúba sodródását, a zsidóság egy részének a kiirtását, a háborús magyar veszteségeket, a nemzetiségek elnyomását. Nos, az alábbiakban mindezekre igyekszünk választ adni. Holokauszt Amíg a magyar társadalom közgondolkodásában a holokauszt közismert, addig a román társadalom alig vesz tudomást róla, mivel a román népben nem alakították ki ,,a bűnös nemzet” érzését. Magyarországon a holokauszt kérdését legtöbbször az európai összefüggés-rendszerből kirángatva ismertették, azt sugallták, hogy a magyar népet nagyobb felelősség terheli, mint másokat. A magyar médiában ritkán mondták el, hogy a zsidóság kiirtása majdnem egész Európában kiterjedt. A magyar zsidóság szenvedésének ecsetelésekor nem hangsúlyozták kellőképp, hogy deportálásukra 1944. március 19-e után került sor, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, és azt a németek által ellenőrzött bábkormány vezette. Még mindig vannak olyanok, akik a zsidóság sorsáért Horthyt hibáztatják. Amíg ,,a magyar bűnöket”, a zsidóság tekintélyes részének deportálását a magyarság fejére olvassák, addig Romániában a népesség jelentékeny része még ma is úgy tudja, hogy Ion Antonescu marsall, a román állam háború alatti diktátora nemzeti hős és a zsidók megmentője volt. Mindezt akkor, amikor a zsidók mészárlása Romániában, és nem Németországban kezdődött. Romániában a szuverén román állam hadserege senkitől nem kényszerítve, Antonescu marsall parancsára mészárolta le az észak-bukovinai és transznisztriai zsidók többségét, majd a szovjet hadi sikerek hatására megszervezték kitelepítésüket. Annak ellenére, hogy az 1946 és 1948 között Bukarestben megjelent, Matatias Carp által írt dokumentumkiadvány dátumhoz, településhez kötötten tárgyalja a román holokausztot, a román nép nem szembesült a történelmi tényekkel, mert e kiadványok már a megjelenés után hozzáférhetetlenné váltak. ,,Példányait megsemmisítették, a kommunista rezsim korifeusai még attól sem riadtak vissza ― írja Takács Ferenc ―, hogy ügynökeikkel ellopassák a könyvet a világ nagy könyvtáraiból.” Ennek ismeretében érthető, hogy a háborús bűnös Antonescu tiszteletére az 1990-es években miért avattak szobrokat, miért neveztek el utcákat, tereket, intézményeket. Az utóbbi évtizedben ― nemzetközi nyomásra ― némileg változott a helyzet, a román politikai vezetés arra kényszerült, hogy mérsékelje az egyre erősödő Antonescu-kultuszt, és elfogadja a román holokauszt tényét. Románia végül 2003-ban kénytelen volt vizsgálóbizottságot felállítani a holokauszt körülményeinek feltárására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetésével működő bizottság megállapította, hogy a háború alatt az akkori Románia területén 270 000 román és ukrán zsidó vesztette életét. Bár Bukarestben holokausztemlékművet is felállítottak 2009 októberében, mégis úgy tűnik, még mindig átszövi a közgondolkodást az, hogy a magyarok gyilkolták halomra a zsidókat, míg a románok megmentették őket. E sorok írója is reméli, hogy soha többet nem fog megismétlődni népek, népcsoportok kiirtása, bántalmazása csak azért, mert más a kultúrájuk, vallásuk és nyelvük. A történelmi múltat el kell fogadni úgy, ahogy volt, és tudni kell: nincsen bűnös nemzet, de van bűnös állampolitika, és voltak bűnös személyek is. Horthy, akit a németek szintén deportáltak, sokáig védelmet biztosított a magyarországi zsidóságnak, és tulajdonképp nevéhez a zsidók százezreinek a megmentése fűződik. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. szeptember 1.Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve) — folytatás tegnapi lapszámunkbólUtolsó csatlós A bűnösség lajstromában szerepel még az is, hogy a Horthy vezette Magyarország Németország utolsó csatlósa volt, de azt gyakran elfelejtik elmondani, hogy Magyarországot már 1944. március 19-én megszállták a német csapatok, és olyan kényszerpályán mozgott, amely nem tette lehetővé a semlegesség megőrzését. Ha ez valamilyen csoda folytán megvalósul, akkor sem részesült volna jobb elbánásban. Gondoljon mindenki Lengyelország és Csehország sorsára. Őket még a háború előtt, illetve kezdetén megszállta Németország, de mindkét állam ugyanúgy a szovjet kommunizmus prédája lett, mint azok az országok, amelyek német csatlósok voltak. Nem képzelhető el az, hogy ha Magyarország nem lép be német oldalon a Szovjetunió elleni háborúba, elkerülhette volna a korai német megszállást. Ez esetben mi maradt volna Magyarországból és a magyar zsidóságból? Sokan nem tudják azt sem, hogy Magyarország még a háború elején a németek elől menekülő lengyelek százezres tömegét is befogadta, sokáig biztonságot nyújtott a zsidóknak is. A háború idején, egészen 1944 tavaszáig a zsidó világszervezet vezetői a legnagyobb veszélyt a magyar zsidóságra nézve abban látták, ha Magyarország szembefordul a németekkel. Akkor az volt a véleményük, hogy Magyarország menedéke a zsidóságnak. Idézem Földi Pál hadtörténészt, aki a zsidókra vonatkoztatva ezt írta: ,,a német megszállás pillanatáig a magyar állam nem szolgáltatta őket ki a hitleri gyilkos őrületnek”. Természetesen nem tagadhatóak azok a zsidótörvények, amelyek korlátozták a zsidóság ,,személyes szabadságát, sértették emberi méltóságát, (de) a hivatalos Magyarország nem tört a (zsidóság) vesztére”. Nos, a propaganda és a kommunista agymosás hatása alatt állók bizonyára nem nagyon nézegették a korabeli Európa térképét, mert ha azt bárki áttanulmányozza, és ismeri az adott kor politikai, katonai helyzetét, egyértelmű, hogy Magyarország nem vállalhatott honvédő háborút Németországgal szemben. E nagyhatalom néhány hónap alatt szállta meg Európát, köztük Franciaországot is. Itt megemlíthetjük azt is, amit sokan szeretnek elfelejteni, hogy Magyarország német érdekszférába kerülését valójában azok a nagyhatalmak idézték elő, melyek 1920-ban szétverték az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar államot. Elvárni az egykori területeinek 28,5 százalékára szűkített Magyarországtól, hogy szembeszálljon Németországgal, még gondolatban is komolytalanság. Sokan azt is elfelejtik, hogy Magyarország a német csatlósok közül a legkésőbb, kényszer hatására lépett a be a Szovjetunió elleni háborúba. A leggyakrabban azt lehet hallani ironikus éllel, hogy Magyarország hadat üzent Amerikának. Azt is ritkán mondják, hogy nagyobb részben, amikor Horthy kormányozta az országot, a magyarság viszonylag ímmel-ámmal, aránylag kis létszámú haderővel vett részt a háborúban. Természetesen nem nagyon szeretik elmondani azt sem, hogy a szuverenitását vesztő ország vezetése továbbra is igyekezett mérsékelni a frontra küldött magyar katonaság számát, és sikerrel akadályozták meg a budapesti zsidóság deportálását is. De még kevesebben tudják, hogy Magyarország már 1943-ban megkezdte a tárgyalásokat a háborúból való kiugrásra. Mivel a Horthy-kormányzat nem szolgálta lelkesedéssel a náci Németországot, német támogatással Magyarországon is kialakult egy fasiszta ideológiával kacérkodó szűk csoport, amelyet a Horthy-ellenes Szálasi Ferenc vezetett. A Horthy-korszakban Szálasi hosszú ideig börtönben volt, de a háború utolsó szakaszában szabadlábra került. Amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a német oldalon folytatott háborúból, a németek letartóztatták, családjával együtt kényszerlakhelyre szállították, és a hatalmat Szálasi vette át. Magyarország ekkor vált hadszíntérré, és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a magyarság legutolsó csatlósként megbélyegezve, a legnagyobb veszteséget elszenvedő országok között végzi azt a háborút, amelybe akarata ellenére sodródott. Azonban azokat a huszonéves fiatal magyar embereket, katonákat, akik az utolsó leheletükig harcoltak hazájuk védelmében, lefasisztázni aljasság, Horthyt szintén! Horthy Miklós kormányzó és Magyarország helyzetét a legjobban Bakay Szilárd vértanú tábornok hadi jelentése illusztrálja: ,,Hátam mögött a német, előttem az orosz, fejem fölött az angolszászok. Parancsot kérek.” Nemzetiségi elnyomás Az ún. horthysta uralom bűneként szokták felróni a háború alatti nemzetiségi elnyomást is. Nos, hogyan állunk ezzel? Elmondható, hogy ez állampolitikai szinten nem érvényesült. Erdélyt véve alapul megállapítható, hogy amíg a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyben élő 500―700 ezer magyar népesség férfinépe munkatáborokba került, a magyar oktatás, a sajtó és a kultúra elsorvadt, addig a magyar fennhatóságú Észak-Erdélyben állampolitikai szinten a nemzetiségekkel való együttműködésre törekedtek. Így például súlyos börtönbüntetést róttak ki azokra, akik az országban élő kisebbségekre lealacsonyító jellegű szavakat használtak. A magyar rendőrnek, ha románlakta településbe kapta a kihelyezését, ismernie kellett a helyi lakosság nyelvét. A magyar középiskolákban, mint például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a magyar diáktól megkövetelték a román nyelv tanulását, miközben akadtak olyan román települések, ahol az államnyelv, a magyar oktatása csak formális. Mindezeket képtelenség elhinni a mai Romániában, pedig nem a háború időszakában élünk. Képzeljük el, hogy ma, amikor Székelyföld nyolcszáz éves megnevezése hivatalos okmányban dührohamot vált ki, amikor Sepsiszentgyörgyön az új telepes román szomszédainknak természetes az, hogy az őslakos magyar románul köszön, magyar nyelvű viszonozás nélkül. Gondoljuk el, milyen képtelenül hangzik, hogy egy magyar többségű régióban a román iskolában a magyar nyelvet tantárgykény oktassák, az meg egészen megmosolyogtató, derűt keltő elképzelésnek látszik, hogy a román pénzt magyarul is feliratozzák. Mindez akkor, amikor Svájcban a 0,5 százalékarányt képviselő rétorománoknak ez természetes, vagy a magyar pénzek Horthy idején hatnyelvűek voltak. Az meg végképp nonszensz, hogy a román rendőr a magyar településeken magyarul tudjon. A ,,kismagyar idő” (1940―1944) alatt az Erdélyi Magyar Párt a románokkal való együttműködés szorosabbá tételét szorgalmazta, felismerve, hogy a román és a magyar nép érdekei közösek azon a földön, ahol évszázadok során együtt éltek. Szorgalmazták a háborúból való kilépést is. Párizsi békediktátum (1947. február 10.) A párizsi békeszerződés a trianoninál is igazságtalanabb volt, mert most nem egy soknemzetiségű államot, hanem többségében magyarok által lakott ország területeit adták át olyan országoknak, amelyeknek a legfőbb célkitűzésük a magyartalanítás, az ún. homogén nemzetállamok létrehozása volt. Az 1947-es párizsi békediktátum, hasonlóan az 1920-as trianonihoz, a magyarokat jobban büntette, mint más népeket. Ismét figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés elvét, a történelmi igazságosságot. Az 1938 és 1941 között többnyire békés eszközökkel visszaszerzett magyar népességű területek révén létrejött, nemzeti államnak tekinthető Magyarország határait nem ismerték el. A történelem furcsa fintora, hogy ismét olyan államok nyerték el a nagyhatalmak szimpátiáját, támogatását, melyek a háború idején nagyobb bűnöket követtek el, mint Magyarország. A fasiszta szlovák államnak adták a majdnem teljesen magyarlakta Felvidék határ menti régióját, a ruszin—magyar autonóm területet, Kárpátalját Ukrajnához csatolták. Délvidéket, annak ellenére, hogy Tito marsall teljes magyar falvak lakosságát mészároltatta le, mintegy 40―50 ezer magyart öltek meg, Jugoszláviához csatolták. A magyar többségű, a háború végén alig 37 százalékarányban románok által (is) lakott Észak-Erdélyt, bár a Maniu-gárdák vérengzései miatt a román adminisztrációt 1944 őszén a szovjet hadvezetés kitiltotta, Romániának adták. Ennek átadása is érdekes. Semmi köze nem volt az etnikai arányokhoz, a történelmi igazságossághoz. Észak-Erdély Romániának adását Sztálin arra használta fel, hogy ennek fejében kierőszakolja a román vezetéstől két kommunista miniszter befogadását a román kormányba. Románia olyan ország volt, amely 1941 júniusától 1944. augusztus 23-ig óriási létszámú hadsereggel harcolt a németek oldalán, miközben hadserege, senki által nem kényszerítve, a zsidók százezreit gyilkolta le nemre és korra való tekintet nélkül. Hogyan is állunk ,,a magyar bűnökkel”, amiért Magyarországot meg kellett büntetni? Ha Trianon az önrendelkezés megsértése, diktátum és igazságtalan jellegű volt, akkor az 1947-es párizsi béke, amely túlnyomórészt magyarlakta területeket osztott szét, minek minősül? A második bécsi döntés hetvenedik évfordulóján megállapíthatjuk, hogy a magyarkérdés nemzetközi szintű becsületes megoldására utoljára 1940 táján került sor, és ezért nekünk, az utódállamokban élő másodrangú állampolgároknak nem kell szégyenkeznünk! Kijelenthetjük azt is, hogy a békediktátumok által szétosztogatott magyarlakta régiók megtartása fejében elvárjuk a nagyhatalmaktól: utólag arra kötelezzék a történelmi magyar területek birtokába jutott államokat, hogy az őslakos magyarság számára, létszámuknak megfelelően területi, kulturális és helyi autonómiákat biztosítsanak. E sorok írója meggyőződéssel állítja, hogy ennek megadásával a történelmi múlt megpróbáltatásait ,,békévé oldja az emlékezet”. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 16.Az autonómiaharc bibliája (Székelyföld határán)Székelyföld határán a címe Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin szerkesztője, kiadója legújabb kötetének, mely tartalmát, mondanivalóját tekintve méltán jellemezhető az autonómiaharc bibliájaként, hisz olvasmányos, rövid írásaival igyekszik kiegészíteni a történelmi ismeretek hiányosságait és rávilágítani a kisebbségi sorsból fakadó életérzésre. A szerző meggyőződése, hogy a helyi önkormányzás szükségességét és jelentőségét tudatosítani kell. Igyekszik rámutatni arra is, hogy Erdélyben a magyarság jogait nem szabad az Európába bevándoroltakéval mérni. Ha egy magyar és székely gyermek úgy nő fel az iskolai történelemoktatás eredményeképp, hogy ezen a földön jövevény, nincs remény az autonómiaharc eredményességére — vallja Kádár Gyula, hozzátéve: ha egy nép ismeri gyökereit, múltját, akkor azt is tudja, hogy őt milyen jogok illetik meg. A szerző minden eszközt megragad hitének közvetítése érdekében, ezért a történetírás mellett a politikai tájékoztatást és publicisztikát is felhasználja az autonómiaharc szükségességének alátámasztására. Határkő A sajtóban és a belföldi politikai porondon jelentkező hőzöngés ismeretében érthető a könyv címe: Székelyföld határán. Az illyefalvi származású szerző épp a szülőfaluja címerének elfogadása nyomán kialakult ellenséges hangulatot is elemzi, s igyekszik higgadtan elmagyarázni, hogy a Székelyföld és a Barcaság határán fekvő község címerében található határkő, mely évszázados jelképből került át a közigazgatási egység mai címerébe, nem az állam egységének megbontását jelképezi, hanem történelmi tényt közöl: Székelyföld határát jelöli meg, s akkor is azt mutatta, amikor Románia mint állam még nem létezett. A székely haza Kádár Gyula nem csak keresi a választ a kérdésre, hol is van a székely haza?, hanem logikai levezetéssel válaszol is, így a felvetett kérdés nem szónoki. Miért fájdalmas a székelynek meghatározni a haza fogalmát? Mert ő Székelyföldön él, egy olyan területen, amely az önrendelkezés elve alapján önálló államiságra lenne jogos, de erről a román alkotmány és a nemzetközi szerződések sora nem hajlandó tudomást venni — írja. A székelynek gyakran hallania kell a bicskanyitó lebozgorozást, hazátlanozást, a csonka országban élők részéről pedig a lerománozást, leoláhozást. Akkor, amikor neki van háza, hazája, ,,élete", szülőföldje. Sehol a világon nincs még egy olyan népcsoport, amely telkét, udvarát, házát életnek, életének nevezné. A székely, ha vendéget fogad, akkor ma is azt mondja: lépjen be az életembe! Ez magyar nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a vendéget szívesen fogadja a telkén, az udvarában, a házában. Nos, hol a székely haza? A székelymagyar hazája Székelyföld, lelke az egész Kárpát-medence történelme és kultúrája, anyanyelve a magyar. Egy olyan élettérben éli életét, amelynek történelme hozzá kötődik, ahol otthon érzi magát. Azért sem érezheti hazájának Romániát, mert ebben az országban még a Székelyföld megnevezést (is) tűzzel-vassal irtják. Hasonlóképp nem lehet haza az a megcsonkolt ország sem, melynek népe nemmel szavazott az egységes magyar nemzetben való gondolkodásra. A székelynek nem maradt más hazája, csak a szülőföldje, Székelyföld, melynek megtartásáért napról napra meg kell küzdenie, mert ez az ő sorsa, másképp nem cselekedhet. Anyagi jóléte, kultúrája, nyelvének szabad szárnyalása csak a saját ,,életében", házában-hazájában lehet, olyanban, ahol ő maga az úr. Belső önrendelkezését, autonómiáját Románia keretén belül is el tudja képzelni, csak hagyják, hogy élje életét! Nép, nem csupán nemzetiség A szerző történelmi levezetéssel igyekszik bizonyítani, hogy a székelység esetében nem csupán nemzetiségről van szó, hanem népről. Határozottan állítható, hogy a székely nép nem fog lemondani az önrendelkezés jogáról. A középkori Európában, ahol a feudalizmus kiépült, ilyen egyedülálló függetlenséggel csak a székely nép rendelkezett. Ennek alapja a székely nép páratlan szabadságvágya volt. Épp ezért bízunk abban, hogy a székelység nem fog lemondani a területi önkormányzat jogáról. Úgy gondoljuk, hogy a 21. században nincs szükség határok mozgatására, mert a régiók Európájában megvalósulhat a székely nép olyan önrendelkezése, amely a határokon átívelve lehetővé teszi számára azt, hogy a magyar nyelv és kultúra részeseként, közjogilag Románia keretében megőrizhesse identitását — vallja Kádár Gyula. Autonómiát Az autonómia szükségességének kérdését boncolgatva a szerző kijelenti: a székely nép csak így őrizheti meg identitását, vehet részt saját sorsának rendezésében, biztosítható a közhivatalokban a részarányosság elve. A kétnyelvűséget pedig a kölcsönös érdekek alapján teremthetik meg. A dél-tiroli megoldás látszik követhető modellnek. Ez többek közt azt jelenti, hogy ha valaki munkát fektetett be egy másik nyelv megtanulásába, akkor fizetésének tíz százalékát kitevő nyelvismereti pótlékra jogosult. A szerző kimondott célja, hogy az erdélyi magyar olvasóban tudatosuljon, őshonosként ugyanazok a jogok illetik meg, mint a románokat. Ahhoz, hogy egyenjogú lehessen, szüksége van a megfelelő intézményrendszerre, közigazgatásra. Ez csak a helyi, a kulturális és a területi önkormányzat valamelyik formája által valósulhat meg. A szórványban élő magyarok számára a kulturális, a településen belül többségben élőnek a helyi autonómia, míg Székelyföldön vagy a Partium bizonyos régióiban a területi önkormányzat teremtheti meg az optimális kereteket. Nyelvtől és kultúrától függetlenül mindenkinek szüksége van arra, hogy a döntések helyben szülessenek, mert csak a helyi adottságok ismeretében lehet megfelelő intézkedéseket hozni. Nagyon fontos, hogy mindenki magáénak érezze azt a földet, amelyen él — szögezi le Kádár Gyula. Hiszünk Székelyföld feltámadásában A kötet végén a szerző szilárd hitének ad hangot: hisszük, hogy e történelmi régióban a székely nép képes lesz saját hagyományaira építve újjászervezni életét úgy, hogy a székely városokba betelepített és a korábbi századokban Székelyföld peremvidékeire letelepedett román közösségek tagjai is otthon érezzék magukat. Míg Erdélyt a románság a többség jogán, a magyarság a történelmi jog alapján igényli magának, addig Székelyföld a székelyeké (is) mind a népesség számaránya, mind a történelmi jog alapján. Ezért hiszünk Székelyföld feltámadásában! Hisszük, hogy ez Románia kereteiben is megvalósulhat. Karácsonyi ajándék Karácsony közeledtével csak ajánlhatjuk, hogy a székely autonómia kérdését alaposan körüljáró könyvet saját okuláson túl ajándék gyanánt is megvásárolják. Ezzel még egy gond megoldható, hisz az ilyenkor tapasztalható ajándékozási bizonytalanság kiküszöbölhető. A Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadónál megjelent kötet kapható a H—Press lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon, illetve a [email protected] e-mail címen. Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 17.Tanítható a székelység történeteMár jövőtől választható tantárgy lehetne a székelység története a hatodik és hetedik osztályban, a tankönyv és más oktatási segédanyagok elkészítése érdekében januárban munkacsoportot hoznak létre Kovászna és Hargita megyei szakemberek bevonásával. A két megye tanácselnöke és tanfelügyelősége egy Hargita megyei pedagógus kezdeményezését karolta fel, az ötlet kivitelezésének tudományos irányítására dr. Hermann Gusztáv Mihály történészt kérték fel. A fiatalokban már diákkorban tudatosítani kell, hogy a székelység sajátos jogrendszere, hagyományai alapján külön nemzettudatú nép, saját története van, ezért nagyon fontos egy ilyen tantárgy bevezetése az iskolákban — hangsúlyozza Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, aki lapunk érdeklődésére elmondta, bár az 1999/2000-es tanévtől tanítják az általános iskolában a romániai magyarság történetét, ami hiánypótló, de éppen említett okok miatt nem elegendő. A történész hozzátette, a tankönyv csak keret az ismeretek átadásához, azt élettel kell megtölteni, ami a történelmet tanító pedagógusok feladata. A kötelezőként tanított tárgyak esetében még a segédanyagok használatára is rá kell bólintania az oktatási minisztériumnak, de a választható tantárgyaknál elég a megyei tanfelügyelőség jóváhagyása. Keresztély Irma főtanfelügyelő azt reméli, hogy a két megyei ökormányzat anyagiakat is tud majd erre a célra fordítani, illetve pályázati pénzeket is meg lehet nyerni, és összegyűl a szükséges összeg, hogy a diákoknak ingyen biztosíthassák a székelység történetét bemutató tankönyvet, illetve a tervezett mellékleteket, mint híres székelyek arcképcsarnoka, munkafüzet és egyéb segédanyagok. Januárban magyar és történelem szakos tanárokkal konkrétan tárgyalnak a tananyag elkészítéséről, terv szerint már jövő tanévtől bevezetnék a székelység történetét választható tantárgyként. Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2011. január 8.A székely társadalom (895—1614) — NépesedéstörténetÁltalános népességi ismertető A korábbi szakirodalom azt állítja, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában, valamint a következő századokban jelentéktelen. Úgy tűnik, a székely―magyar népességszám megállapításánál a kutatók többsége megelégedett az egymásra hivatkozással, a szakirodalomban közismert és alacsonyra becsült népességszámok egyszerű átvételével. Székelyföld címere — Luxemburgi Zsigmond adományozta 1437-ben Lényegében nem vették figyelembe azt a katonai potenciált, amellyel a székely nép az említett korszakban rendelkezett, mert azok ismeretében egyértelmű lett volna, hogy a szakirodalomban ismert népességi adatok irreálisan alacsonyak. A Székelyföldön épült nagyszámú kőtemplom és kőből rakott erődítmény is arra figyelmeztet, hogy azokat a néhány családból álló közösségek aligha emelhették. Mindezek mellett a magyar kutatás ez idáig nem hasznosította a francia demográfia eredményeit, amelyek az analógia alapján, közvetett módon, de egyértelműen jelzik, hogy a honfoglalás idején és az azt követő századokban ― a Kárpát-medencében ― sokkal nagyobb lélekszámú magyarság és székelység élt. Ha elfogadjuk a szakirodalomban ismert, honfoglaláskorra vonatkozó népességi adatokat, akkor az 1300-as évek táján Magyarország lakossága mindössze egy, legtöbb másfél millió lehetett volna, márpedig biztosan állítható, hogy az említett korban az ország lakossága több mint hárommillióra tehető, a székelységé mintegy 72 000 főre. Az 1330-as években dr. Kováts Zoltán számításai szerint Magyarország népessége 3,5 millió, melynek keretében a székelység lélekszámát 83 426 főben határoztam meg. A honfoglalás kori székelység számaránya a honfoglaló magyarság keretében 4―5 százalékra tehető, ami a következő századokban némileg csökkent, mert a székelyeknek csak egy része települt át a mai Székelyföldre. Útközben a székelység némely része leszakadt, és helyben maradt, ezzel megmagyarázható a székely nyelvjárások továbbélése azokon a területeken, ahol hajdanán a székelyek hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak. A székelység lélekszámát elemezve, az analógia módszerével ellenőrizve, úgy látom, hogy az 1330-as és az 1500-as évekre (általam) számolt népességi adatok elfogadhatóbbak, mint a szakirodalomban olvashatók. Egyértelműnek tartom azt, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint amennyit a szakirodalom elfogad. Ha nem így lett volna, akkor az alábbi képtelen torz számarányokat kellene elfogadni. A szakirodalomban ismert honfoglalás kori 5―10 ezer fős lélekszám esetén a székelyek szaporodása 1330-ig 1660, illetve 830 százaléknak kellett (volna) lennie ahhoz, hogy elérje az általam számolt 83 426 főt, amely a magyarság keretében még így is szerény százalékarányt képvisel. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatott népességi adatok, köztük a Kristó Gyula által 19―25―28 ezer főre becsültek lennének helytállóak, akkor a székelyek számának 1614-ig 500―600 százalékkal kellett (volna) emelkednie, míg a honfoglalás korához mérve 1200―2400 százalékkal. Azonban ilyen arányú népességnövekedésre nem volt lehetőség, mert a tanulmányozott korszakban csupán 2 ezrelékes átlagszaporulattal lehet számolni. Nos a fenti torz és elfogadhatatlan szaporulatot tükröző százalékarányok alapján egyértelmű, hogy a magyar szakirodalomban meghonosodott népességi becslések távol állnak a valóságtól. Ha Kristó Gyula népességi becslései az 1330-as évekre vonatkoztatva megközelítenék a valóságot, akkor a székelység a magyarság alig 0,54―0,71―0,80 százalékát tette volna ki, míg Szűcs Jenő, Györffy György 34 000, Veres Valér 35 000 fős székely népessége is mindössze 0,97―1,00 százalékarányt mutatna. Amint már említettem, még a székelység általam számolt lélekszáma is szerény, mindössze 2,38 százaléknyi, de ne feledjük, ez így is többszöröse a szakirodalomban ismert népességi adatoknak. Biztosan állíthatjuk, hogy a székelység számaránya a magyarságon belül soha nem lehetett 1 százalék alatti. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatható számarányokat összehasonlítjuk a ma élő székelyföldi (Aranyos, Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon és Háromszék) székelyekével, akkor azt látjuk, hogy a 700 000 fős székely nép a 15 milliós magyar nemzet 4,66 százalékát alkotja. Ha a világon élő székelység 1―1,5 milliós lélekszámát összevetjük a magyarságéval, akkor a számarány még nagyobb, azaz 6,66 és 10 százalék körül mozog. Egyértelmű tehát, hogy ily mértékű székely―magyar népességarány-eltérés, a korábbi századokhoz mérve, nem alakulhatott ki. Ez még akkor is így van, ha a történelem vihara, a török hódoltság, a síkvidéki létből fakadó nagyobb méretű pusztulás (a katonai expedíciók rablásai, gyilkolásai, a ragályos betegségek) a magyarságot jobban sújtotta, mint a hegyvidéken élő és katonailag jól szervezett székelységet. Népesség-rekonstrukciós vizsgálataim, elemzéseim egyértelműen igazolják azt, hogy a nevezett korszakban a szakirodalomban közismert és elfogadott lélekszámok, becslések légből kapottak, irreálisan alacsonyak. Tény, hogy a honfoglalás korában, 895 táján egymillió honfoglaló, köztük 41 000 fős székely nép érkezett a Kárpát-medencébe. Ez utóbbiak lélekszáma 1330 táján 83, 1500-ban 112, a 16. század végén 160, 1614-ben 115―120 ezer fő. Elképzelhetőnek tartom, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általam számolt népességarányokat, de a szakirodalomban ismertek elfogadhatatlanok. (folytatjuk) Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. január 15.Miért fontos a székelyég lélekszámának ismereteE sorok írója úgy véli, hogy a korábbi kutatás nem végzett alapos összehasonlító népességrekonstrukciós vizsgálatot, épp ezért e tanulmány úttörő jellegű minden erényével és hibájával együtt. Természetesen, a kutatást nem tarthatjuk lezártnak. Közismert, hogy a romániai népszámlálások idején mindig gordiuszi csomóként jelenik meg a kérdés, hogy a székelyek magyarként vagy székelyként szerepeljenek-e a népszámlálási íveken. Azonban sokan nem tudják, nem érzékelik: soha nem volt oly horderejű jelentősége annak, hogy Székelyföld magyar nyelvű, kultúrájú, de a magyartól eltérő lelkivilágú, származású népe milyen nemzetiségűnek vallja magát, mint most, a soron következő romániai népszámláláson. Véleményem szerint alaposan meg kell fontolni azt, hogy az összeírás a valóságot tükrözze, és pozitív hatású legyen a székelység sorsának alakulására. Úgy tűnik, e kérdés nagyon egyszerű, mindenki hát belátása, szabad akarata szerint döntse el, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát. Ez alapvető jog, valóban nem szabad beavatkozni. Ez így helyes, de tudnia kell minden Székelyföldön élő, magyar nyelvű és kultúrájú embernek, a román hatalom hagyományosan érdekelt abban, hogy a statisztikákban minél kevesebb magyar szerepeljen. Nos, ennek következményeképp a korábbi népszámlálások során a székelység, védekezési ösztönére hallgatva, nem székelynek, hanem magyarnak vallotta magát. Azonban most, amikor a székely önkormányzat jogáért folyó harc egyre szélesebb körű, fontos lenne a székelység lélekszámát a hivatalos népszámlálásban is megjeleníteni. Egyértelmű az, hogy a székely népet a 2011. október 22. és 31. között sorra kerülő romániai népszámláláskor, a történelmi valóságnak megfelelően, székelyként kell bemutatni, mert ez fontos érv lehet a székely autonómiaigény jogosságának demográfiai alátámasztásában. Azonban ha a hátralévő időben nem alakul ki egységes álláspont e kérdésben, akkor a székelység némely része magyarként, másik része székelyként fog szerepelni, amelynek káros következménye az lehet, hogy a romániai magyarság lélekszáma kisebb lesz, miközben a székelységé is kevesebbet fog mutatni. Tehát olyan csapdahelyzet alakulhat ki, amelyet nagyszerűen kiaknázhat a Székelyföld területi autonómiája ellen küzdő propaganda. Következtetés: Székelyföldön mindenkinek egységesen székely vagy magyar nemzetiséget kell vallania, mert csak így lehet elkerülni az említett bűvös kört, amely nemcsak félreértéshez vezet, de káros lehet az autonómia megszerzéséért folyó harc sikerére nézve is. Ne feledjük el, még van idő e kérdés mérlegelésére, tudatosítására, és e munkát, pártérdekektől függetlenül, a média bevonásával meg lehet oldani. Egy pillanatig se feledjük el, hogy a román nacionalisták a statisztikát (is) fegyverként használják fel a területi autonómia elleni harcban. Erre jó példák a székelyföldi nacionalista elit demográfiai jellegű hamisításai, csúsztatásai. Amikor az autonóm Székelyföldről van szó, akkor a három megye románságának lélekszámát, népességi arányát emlegetik, és erre hivatkozva kérdőjelezik meg még a nyolcszáz éves Székelyföld névhasználatának jogosságát is. Kihasználják az általános tájékozatlanságot, enyhe csúsztatással megduplázzák a székelyföldi román népesség arányát, mert jól tudják, hogy a három megye nem azonos a történeti Székelyfölddel. Amíg a két és fél megyében, azaz a történeti Székelyföldön a románság számaránya alig több mint húsz százalék, addig Maros megye nem székely régiói által a román népességarányt fel lehet tornázni ennek duplájára, amivel riogatni lehet a székely nép önkormányzata ellen. Néhanapján a médiában elhangzanak olyan képtelenségek is a román népszámlálásokban szereplő néhány száz fős székelységre hivatkozva, hogy e pár ember jogtalanul követel autonómiát, mivel e követelés népességi adatokkal nem indokolható. Ne feledjük: a demográfia szerepe nem elhanyagolható, amikor közösségi jogokról van szó. Székelyföld népességtörténetének ismeretére és ismertetésére ezért is van szükség. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. január 15.Székely szimbólumok nyomábanNemrég jutott el hozzám a fenti címet viselő, szépen illusztrált tanulmánykötet. Az ízléses, könnyen áttekinthető és melléklettel ellátott, kemény táblás kiadvány megjelenését Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Zetelakáért Alapítvány tette lehetővé. A címlapon székely címer látható abban a formában, ahogy a 16. század elején a csíkcsobotfalvi szárnyas oltáron ábrázolták. A hátlapon a székelydályai templomfreskón található székely címer néz ránk. A kötetet Mihály János állította össze, a borítót Kolumbán Zsuzsanna tervezte. A Tipographic nyomdában készült kiadvány a maga nemében hiánypótló, úttörő jellegű, mivel a címertan mint önálló tudományág a kommunista parancsuralom idején háttérbe szorult. Tulajdonképpen négy tudományos kutató közös könyvéről van szó. A többszerzős tanulmánykötet szerves egységet alkot, mert a témakörök kiegészítik egymást. A könyv szükségletet elégít ki. Ezek egyike a székely nép azon igénye, hogy önmagát megjelenítse. Az elmúlt húsz évben szervezett nagyszámú ünnepi rendezvényen egyre inkább megszokottá vált a magyar zászló mellett a székely zászló is. Ugyanakkor "sajnálatosan kevés azoknak a településeknek a száma, amelyek a címertan követelményeinek megfelelő címerrel", zászlóval rendelkeznek. Egyre nyilvánvalóbb az, hogy alapos címertani ismeretek nélkül nem szabad címert tervezni, mert annak évszázados hagyományai, szabályai vannak. Eddig a szimbólum használatának kérdését inkább politikai síkon, mint szakmai szinten tárgyalták, a szakma véleményét nem nagyon kérték ki. Ilyen körülmények között alakult meg a Hargita Megye Tanácsának támogatásával működő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport, amely olyan szakembereket tömörít, akik hosszú évek óta kutatják a székely jelképeket. A tanulmánykötet célkitűzéseit Mihály János így fogalmazta meg: "Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk gyümölcse csak akkor érik be, ha a megmaradás útjára lépve sikerül az együtt megálmodott ― gazdaságilag erős ― Székelyföldet megteremteni. Egy olyan Székelyföldet, amely az utánunk jövő nemzedéknek biztos menedéke. Mert csak a jövőbe vetett hittel érdemes dolgozni, kutatni, bízva, hogy jelképeinket mindig lesz, aki magasba emelje." A munkacsoport a különböző vándorkiállítások alkalmával rendszeresen jelentet meg katalógusokat, népszerűsítik, és szakmai tájékozottsággal mutatják be a székely szimbólumokat. Ilyen katalógus a Székely történelmi zászlók, a Címer és pecsét Székelyföldön. Külön értéket jelentenek a gyönyörű illusztrációkkal bemutatott címerek és zászlók. Az elmúlt hónapokban nagy sikerű kiállításokra került sor Címer és pecsét a Székelyföldön címmel Csíkszeredában, a Megyeháza Galériájában és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Lovagtermében. Sorrendben az első tanulmány szerzője Pál-Antal Sándor akadémikus, tizennyolc önálló kötet és 230 tanulmány szerzője, aki az 1848 előtti székely helyhatósági címeres pecsétekről ír. Zepeczaner Jenő muzeológus, történész, a 17―19. századi Székelyföld kutatója, több kötet szerzője a heraldikus Orbán Balázst mutatja be. Mihály János történész, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tudományos szakreferense, a már említett munkacsoport koordinátora a régi székely címer udvarhelyszéki emlékeit ismerteti. Végül a könyv törzsanyagát, a nyolc dolgozat felét Szekeres Attila István heraldikus, a címertudomány doktorandusza, a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottsága által akkreditált címergrafikus, újságíró, a Háromszék szerkesztője írta. E témakörben közreadott tanulmányai: A közigazgatási címerek fajtái székelyföldi példákkal, Sepsiszentgyörgy címere, Kézdivásárhely címere, valamint A címer útja a tervezéstől az elfogadtatásig. Ez utóbbi dolgozatában Szekeres Attila István arra keresi a választ, hogy milyen a jó címer. Szerinte "a jó címer egyszerű és nem túlzottan tarka. Minél kevesebb címerképet vigyünk fel a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. Ugyanez a helyzet a mázak alkalmazásával. A szakma nem ismer szép címert, csak jó címert. A címer feladata az azonosítás és megkülönböztetés. A közigazgatási címer ugyanolyan fontos, mint a helységnév, sőt, fontosabb, mert egyben az önigazgatás jelképe." Sajnálatosnak tartom azt, hogy Szekeres Attila István szakmai munkásságát jobban ismerik, értékelik Nagyszebenben, illetve Jászvásáron, mint itthon. Szekeres írásai számunkra azért is fontosak, mert többségük Háromszékhez kötődik. Mindnyájan emlékszünk még azokra a vitákra, amelyek a sepsiszentgyörgyi tanácsban zajlottak. Az elmúlt két évtizedben az utcanevek, a megyetáblák, a település címerének tervezetei gyakran váltottak ki heves vitákat. Gondoljunk csak a Petőfi Sándor utcanévre, a Şaguna, a Horea, Cloşca és Crişan nevekre. Egyik tanácsülésen egyik képviselő nem restellte Sepsiszentgyörgy fél évezredes címerét gúnyolni, mondván, hogy a városi pecséten látható szakállas férfiarc a polgármestert, Albert Álmost ábrázolja. Mindezt akkor, amikor köztudott, hogy a hajdani, az 1509-ben kiadott városi pecsét férfiarca a település védőszentjét, Szent Györgyöt ábrázolja. Íme, miért kell alaposan ismernünk népünk történelmét, a címerkészítés csínját-bínját. Nem lehet Románia közepén egy székely embernek felkészületlenül címert tervezni, mert még egy olyan megnevezés is, mint Székelyföld neve, dührohamot válthat ki, mert a székely nép hiába élte évezredeken át külön népként életét, hiába vívta évezredes szabadságharcát, nem rendelkezhet az autonómia korlátozott szuverenitásának oltalmával sem. E 76 százalékarányban székely többségű történelmi régióban még az alaposan dokumentált szimbólumhasználat is vihart kavarhat. E könyv tartalma számunkra ezért is fontos. Nekünk, a "másodrangú" állampolgároknak csak alapos ismeretek birtokában lehet reményünk arra, hogy érvényesítsük hagyományos jelképeinket. Csak magas szintű szakmai ismeretek birtokában mondhatjuk ki és védhetjük meg igazunkat. Csak pontos, jól dokumentált címertervekkel rukkolhatunk a nyilvánosság elé. Ebben útmutató segítséget nyújtanak Szekeres Attila István dolgozatai, amelyek alapos objektivitással és érthetően vezetnek be a közigazgatási címerek elkészítésének, megtervezésének világába, mutatják meg a címerek elismertetésének hivatalos útját is. E kiadványt túlzás nélkül nevezhetjük a székely szimbólumok, címertan bibliájának, mely nélkül nem szabad Székelyföldön címerkészítéshez fogni. Kádár Gyula 2011. január 22.A székely társadalomA kavarok és a székelyek A kavar (kabar) nép nem volt egységes etnikumú, különböző csatlakozott néptöredékekből állt — horezmiek, alánok, jászok, barszilok és óbolgár székelyek stb. Kniezsa István Ligeti Lajosra hivatkozva azt állítja, hogy a kavar népnév jelentése: lázadó. László Gyula a három kavar törzsnevet a tárkánnyal, a varsánnyal és a székellyel azonosítja. A kavarok nemzetségei (törzsei), miután sikertelen polgárháborút vívtak a kazár kagánnal, és a harcokban alulmaradtak, szövetségre léptek a magyarokkal. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár azt írja: ,,a polgárháborúban az uralom kerekedett fölül, és némelyeket közülük levágatott, a többi, aki elmenekült, elment, és a turkokkal együtt él". A menekülőkből, a különböző néptöredékekből a megyer törzs fejedelme önálló törzset szervezett, amely katonai szövetségi, segédnépi státust nyert. Ez nem volt szokatlan eljárás a pusztai népek körében. A tradicionális nemzetségi szervezési kereteket nem bontották meg, hanem a jobb, a szorosabb kapcsolattartás céljából a különböző segédnépek irányítását egy kézbe összpontosították. Az egyesített új törzs létszáma jelentős, mindenképp egy nagyobb magyar törzséhez hasonló lehetett. Konstantin császár 950 táján készült művében a magyar törzsszövetség nyolc törzsének felsorolását nem véletlenül kezdte velük: ,,Az első a kabaroknak a kozároktól elszakadt nemzetsége, a második a Neké, a harmadik a Megeré, a negyedik a Kurtugermat." Konstantin nem részletezi, hogy a kavarok a magyar törzsszövetséghez vagy valamelyik magyar törzshöz csatlakoztak-e, mivel az ő korában természetesnek számított, hogy a magyarok több törzsből álló törzsszövetséget alkotnak. Úgy tűnik, hogy a székely, a bolgár––hun származású eszkil mint határvédő csatlakozott népcsoport is része a kavarok több nemzetségéből létrehozott törzsének, melyben megőrizték sajátos nemzetségi szerkezetüket és bizonyos fokú különállásukat. Tény, hogy a székely, az eszkil (eszegel) még a kavarok csatlakozása előtt a megyer törzs segédnépe volt. Ibn Ruszta és Gardézi arab krónikás leírása szerint a székelyek a magyarok szomszédságában éltek, majd egy részük hozzájuk csatlakozott. Véleményem szerint egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a magyarok hét törzsből álló szövetségében a honfoglalást megelőző évtizedekben miért épp a megyer törzs ragadta magához az egész törzsszövetség katonai irányítását. Egyértelmű, hogy a megyer törzs katonailag erősebbé vált azáltal, hogy csatlakozott hozzá a székelység jelentős katonai ereje is. Később, a kavarok csatlakozása idején az összes magyar törzzsel együttműködő néptöredéket, nemzetséget, köztük a székelyt is egy törzsbe, illetve egy vezetés alá helyezték. A magyar törzseknél ismert harmadik fejedelmi méltóság, a horka (kharkha) cím arra utal, hogy még a honfoglalás idején a csatlakozott népeknek külön, önálló vezetője volt. Ha az egyesített kavar nemzetségek lélekszámát ― óvatos becsléssel ― egy magyar törzsre taksáljuk, akkor mintegy 125 000 fős segédnéppel kell számolnunk. Elfogadva László Gyula feltételezését, amely szerint a székely a három, kavarnak mondott törzs egyike volt, akkor arányuk a kavar közösségen belül egyharmadra tehető. Rugonfalvi Kiss István a honfoglalás kori székelység létszámát százezer főre becsülte, e sorok írója ezt –– nagyon óvatosan –– 41 666 főre teszi, miközben tudja, hogy Kristó Gyula a székelyek számát mindössze 5000—10 000 főre taksálja. De Kristó nemcsak a székelyeket, de a magyarságot is oly nevetséges létszámban határozta meg, amely számomra –– a forráskritika és demográfiai elemzéseim alapján ― teljesen elfogadhatatlan. Egy 5000—10 000-es székelységet megbízni egy több száz, sőt, ezer kilométeres határszakasz őrzésével akkor, amikor egy ilyen kis közösség aktív, harcra használható férfinépessége alig egy-kétezer ember, képtelenség. Az általam számolt székely közösség már komolyabb haderőt állíthatott ki. Ha közülük csak minden ötödik székelyt tartjuk fegyverre foghatónak, akkor teljes mozgósítás esetén több mint 8333 fegyverest, lovast tudtak kiállítani. Az egész kavarság mozgósítható katonai ereje pedig elérhette a 25 000 főt, így a 10. század első felében kialakult gyepűvonalak védelmét már rájuk lehetett bízni. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. január 26.Tizenöt éves az erdélyi magyar Történelmi MagazinAz a nép, mely nem ismeri történelmét és kultúráját, olyan, mint a gyökér nélküli fa. Magyarságunk ismerete és megbecsülése, magyar kultúránk szeretete, anyanyelvünk, vallásunk tisztelete nélkül megszűnik a magyar nemzet, s bekövetkezhetnek a 210 éve született Vörösmarty Mihály szózatának sorai: ,,S a sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül." A magyar szellemiség, a helyes magyarságtudat hozzásegít itt, Erdélyben ahhoz, hogy kiharcoljuk mindazokat a jogokat, amelyek megilletnek mint őshonos, több mint ezer éven át itt élő népcsoportot, az autonómiát is. Ezek jutottak eszembe, midőn kezembe vettem a tizenöt éve megjelent Történelmi Magazin legújabb számát, és elismerésemet fejeztem ki a főszerkesztő, kiadó, mindenes Kádár Gyulának, akinek agyában megszületett egy nagyszerű kezdeményezés: megismertetni minél több emberrel, ,,kik vagyunk, és mik voltunk?!" Mindezekre bizony nagy szüksége van magyar népünknek. Ahhoz, hogy elég nagy tömegnek hiányos az ismerete ezen a téren, már a politikai rendszerek hozzájárultak. Rákosi, Kádár, Gyurcsány, Ceauşescu idejében a tanárok, tanítók nem merték az iskolákban az igazi történelmet tanítani, otthon a családban legtöbb szülő nem merte — vagy nem tudta — gyermekének a valóságot elmondani. Illyés Gyula is negatív választ kapott a Magyarországon feltett kérdésére: ,,Milyen nyelven beszélnek a székelyek?" A magyarországi tévéversenyeken meg tudják válaszolni, hogy melyik angol humorista született Lenin halála napján, de tátognak, amikor milliókat érő kérdésekre nem tudják, ki volt Mikes Kelemen, Gábor Áron, és hol született Dózsa György. A Történelmi Magazin szerkesztője ma is kemény harcot vív az itt élő románokkal, akik azt állítják például, hogy Horthy idejében Észak-Erdélyben az iskolákban eltörölték a román nyelv tanítását. Pedig ez hazugság, mert 1940—1944 között minden magyar iskolában kötelező volt a románnyelv-óra, nem beszélve arról, hogy 1943-ban a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumban is román nyelv és irodalomból érettségiztek (a magyar, latin és német mellett). A Történelmi Magazin tizenöt év alatt bebizonyította, hogy a helyes magyarságtudat megismerése, erősítése mindannyiunk feladata és felelőssége. A magyar történelem mellett egyháztörténeti, kevésbé ismert kérdésekkel, nemzetiség-politikai témákkal, építészeti örökségünk emlékeivel, távoli népek kultúrájával, a tudományos jellegű írásoktól az anekdotáig, a humortól a viselkedési szabályokig sok mindennel megismertetett. Midőn megköszönjük a főszerkesztőnek áldásos munkáját, kívánjuk: az eljövendő években az olvasók és előfizetők soraiba lépjen az iskolák, községi, városi könyvtárak, polgármesteri hivatalok, plébániák és parókiák mellett minél több magyar ember. Dr. Szőts Dániel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. január 29.A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulásaA székelység a mai Székelyföldre telepedése idején létrehozta ma is fennálló településszerkezetét. Természetesen, a későbbiekben is alapított kisebb településeket, illetve a nagyobbak szétváltak. Egyed Ákos akadémikus-történész úgy véli, hogy a 11—12. században letelepedő székelység falvainak jó része már bizonyosan megvolt. A legutolsó székely tájegység, székely szék, Aranyosszék településeiről fennmaradt korabeli falunévsor arról tanúskodik, hogy a 13. század második felében itt is kialakult a későbbi településrendszer szerkezete. Mivel a székelyek telepítése összefüggött a határvédelem átszervezésével, ezért nyilvánvaló, hogy ez sokkal gyorsabban történt, mint azt a szakemberek eddig gondolták. E sorok írója úgy véli, hogy székely áttelepítések nagyon rövid idő alatt valósultak meg, alaposan átgondoltak és előre megtervezettek voltak. Azért használom a többes számot, mert a székelység különböző csoportjai nem egyszerre szállták meg a mai Székelyföldet, így a dél-erdélyiek külön, a telegdiek és a marosszékiek más-más időpontban kerültek ide, de a különböző székely csoportok áttelepedése Erdély különböző pontjairól gyors volt. Talán a marosiak nem is ,,telegdi székelyek" voltak, ők Nyugat-Magyarországról, Moson vidékéről érkeztek, és a székelységen belül jól elkülöníthető csoportot alkottak. Nathalie Kálnoky a székelyekről írt tanulmányában ugyanezt állítja. Egy biztos, a telepítés, a letelepedés nem volt spontán jellegű, mielőtt megszállták a benépesítésre kiszemelt területet, alaposan felmérték a tájegység kiterjedését és az ott lakó, többnyire magyar őrségek népességét, lakóhelyét. Támpontunk arra nézve, hogy mennyi idő alatt valósulhat meg egy közösség állatállományának, vagyonának és népének átköltöztetése egy másik –– több száz kilométerre fekvő –– vidékre, nagyon kevés. Az 1200-as évek táján megvalósított székely áttelepítés idejére vonatkoztatva, analógia és okmányokkal is igazolható erdélyi példa az 1334-es betelepítés. A nevezett időpontban –– a magyar király parancsára –– Bogdán vlach (román) vajda néhány ezer főt számláló népét telepítették át a Kárpátokon túlról Magyarország területére (de terra sua in Hungariam), a jórészt lakatlan máramarosi erdőrengeteg völgyeibe, királyi birtokokra. Ennek szakszerű lebonyolítására a király az ország egyik legnagyobb közjogi méltóságát, a kalocsai érseket bízta meg. E komoly szervezést, irányítást követelő feladat megvalósítása kilenc hónapot igényelt. Tény, a különböző székely csoportok áttelepítése Délkelet-Erdélybe néhány hónapba telt. Korábban és ma is elterjedt elképzelés, hogy a székelység letelepedése a mai Székelyföldre, az Erdélybe telepített nyugat-európai néptöredékekével, a szászokéval párhuzamosan, vándormozgalommal, spontán módon, hosszú évtizedek alatt valósult meg abban az ütemben, ahogy a nyugat-európai telepesek érkeztek. Ez azonban téves elképzelés, mert a katonai és a határvédelmi feladatkör nem tette lehetővé e katonailag szervezett társadalom szétszóródását. A gyors, néhány hetes, esetleg néhány hónapos átköltöztetéssel kapcsolatos véleményem kialakításakor figyelembe vettem azt is, hogy az átköltözést egy nagyállattartó, katonailag jól szervezett lovas népcsoport valósította meg, amely alaposan ismerte jogait és kötelezettségeit, amire szabad emberi jogállása kötelezte. Ugyanakkor az említett, a Kárpátokon túlról betelepített közösségekről ezt nem állíthatjuk, mert azok nem nagyállattartó közösséget alkottak, illetve nem katonailag szervezett társadalomban éltek. Elképzelésem szerint a költözésre tavasszal, nyárelőn került sor, mert a zord hegyvidéken időben fel kellett építeni az új szálláshelyeket, ki kellett jelölni a faluhatárokat, miközben a székely közösségeket ismét ütőképes, könnyen és gyorsan mozgósítható katonai rendszerbe kellett szervezni. Határozottan állítom, hogy a székelyek áttelepedése a magyar királyság céljainak megfelelően valósult meg, tehát nem spontán vándormozgalommal. Megfigyelhető, hogy a székelyek a mai Székelyföld különböző tájegységeit nemzetségek szerint szállták meg. A telepítés során ügyeltek arra is, hogy a korábbi nemzetségi struktúrákat, ágakat ne verjék szét, de ha a szükség úgy hozta, újjászervezték és kiegészítették a hiányos nemzetségi kereteket. A vérségi, a nemzetségi szervezési keretek többsége, azok, amelyek organikusan alakultak ki, fennmaradtak, így biztosítva a korábbi katonai szervezési szerkezet működtetését. Először a nemzetségfők, a nemzetségek területét jelölték ki, majd a nemzetségi ágak szerint húzták meg a határokat. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 3.Léteznie kell a székelyföldi autonómiának (Kádár Gyula történelmi publicisztikái)A székely hazát Románia határán belül képzelem el, törvényes eszközökkel létre lehet hozni a két és fél megyéből álló Székelyföldet, ami nem jelent veszélyt a román nemezetiségűekre nézve — vélekedett kötetének tegnapi bemutatóján Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész. A Bod Péter Megyei Könyvtárban tegnap délután mutatták be Kádár Gyula legújabb, Székelyföld határán című kötetét. Demeter Lajos helytörténész köszöntötte a szerzőt, ismertette tudományos munkásságát, majd Szekeres Attila István heraldikus, lapunk újságírója beszélt a könyvről, melyet az autonómiaharc bibliájaként emlegetett, kijelentvén, Kádár Gyula nem a Székelyföld történetéről ír, hanem elsősorban arra összpontosít, hogy a székely autonómia létezett és léteznie kell; ugyanakkor vallja, hogy a székely nép csak úgy őrizheti meg identitását, ha kiharcolja az autonómiát. ,,Írásait történelmi publicisztikának nevezném, mert a szerző megfogalmazza véleményét is, hogy kell nekünk a területi autonómia" — tette hozzá Szekeres. Kádár Gyula elmondta, minden írását arra hegyezte ki, tenni, küzdeni kell, nem szabad feladni. Arra is emlékeztetett, Sepsiszentgyörgy tíz kilométeres körzetében él egy tizenötezres lélekszámú etnikum (nem nevezte meg, noha utalásából kiderült: romákról beszél — szerk. megj.), melynek tagjai egy évtized alatt megkétszereződnek, s ha bejönnek ide, a ,,betelepedettekkel" együtt átvehetik Sepsiszentgyörgy, a megyei tanács irányítását, ezt pedig el kellene kerülni. Ugyanakkor azt is leszögezte, Székelyföld megteremtése nem jelenti semmilyen más etnikum háttérbe szorítását, a székely területi önkormányzat Románián belüli lenne, s hogy ez az országot is erősítené, a létező európai autonómiák is bizonyítják. A székely haza fogalma benne van a lelkünkben, a Székelyföldet jelenti, ezt megtartani nekünk kötelességünk — vélekedett Kádár Gyula, akinek írásaiból Piroska Klára és Darvas László színművész olvasott fel. Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 5.A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulása, 2.Háromszék területét három nemzetség között osztották szét. A Feketeügy bal partján elterülő tájegységet az Orbai nemzetség kapta, a Feketügy jobb partját a Kézdi, míg a Feketeügy torkolatától felfelé eső terület, az Olt völgye a sebesi nemzetség birtokába került. Hasonló a helyzet Székelyföld más tájegységeiben is. A telegdi székelyek a Hargitától nyugatra eső tájegységet szállták meg. Egyik alcsoportjuk, a csíki ág a Csíki-medencét, másik csoport, a gyergyói ág a Gyergyói-medencét, míg a marosi székelyek a Maros középső folyásánál elterülő medencébe és a Nyárád völgyébe telepedtek le. Az összetűzések elkerülésére a nemzetségek területeinek határát a természeti adottságok alapján, patakok, folyók, völgyek, hegylábak vonalán húzták meg. Ahol erre szükség adódott, árkot ástak, és mesterséges földhányásokat emeltek. A gyepűkön, az utak kereszteződéseinél kapukat, átjárókat hagytak, amelyeket veszély idején elsáncoltak, megerősítettek. Védeni kellett az itt élő, többnyire magyar, kisebb számban szláv és türk eredetű népesség településeit, birtokait is. Ők elsősorban a királyi várak környékén, a különböző stratégiai pontokon éltek. A gyepűk nemcsak a helyi lakosság védelmét biztosították, hanem jelezték a birtok határait is. A gyepűk fenntartására nagy gondot fordítottak. Rugonfalvi Kiss István szavaival: ,,a határt halálosan komolyan vették". Erre a legjobb példa Erdővidék, ahol a szűk Baróti-medencét is kettévágták. Gyepűvonalat húztak a sebesi és a telegdi székelyek területének határán. A medence északi részét a telegdiek szállták meg, a déli részét a sebesi székelyek, határvonalként Uzonka és Barót patakát jelölték ki. ,,A gyepűvonal annyira komoly volt, hogy a Bacon nevű falut kettéosztó patak egyik partján alakult települést Telegdibacon, a másik partján lévőt Sepsibacon néven tartották nyilván egészen 1876-ig"― írja Egyed Ákos. Tehát a mai Nagybacont átszelő patakot a székelyek letelepítése idején jelölték ki nemzetségi határnak, s hiába nőtt egy faluvá a két oldalon élő telegdi és sebesi székelyek települése, mert a patak közigazgatási határként közel hétszáz éven keresztül elválasztotta őket egymástól. A pataktól északra eső falurész Bardocszék joghatósága alatt, a déli Miklósvárszék részeként szervezte életét. Megállapítható, hogy a hagyományok ereje az önkormányzat, a helyi szokásjog és törvények tiszteletének szilárd alapja volt. Egyetlen székely csoport a sepsi, amelynek mai lakóhelyére való átköltözését időhöz, évhez tudjuk kötni. A szászok jogi helyzetét szabályozó Andreanumban 1224-ben elhagyott (deserta) földnek nevezik azt a területet, ahol korábban laktak, amely azáltal vált pusztává, hogy a sebesi székelyeket elköltöztették onnan. Erre érdekes módon, s talán nem véletlenül, a Német Lovagrend fegyveres kiverésének előkészítési időpontjában került sor. II. Endre király katonai, stratégiai szempontok figyelembevételével döntött a dél-erdélyi székelyeknek a mai Háromszék területére való telepítéséről. Számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általa 1211-ben Barcaságra letelepített lovagok ellen fegyveres fellépésre van szükség, mivel azok Magyarországtól való elszakadásra törekednek, és független államot akarnak alapítani. A király ekkor engedi át a szászoknak a Szászvárostól Barótig terjedő területeket, ekkor valósult meg a sepsi székelyek áttelepítése a köztük élő türk blak (nem vlach — a szerző megj.) és besenyő csoportokkal. Elképzelhető azonban az is, hogy a lovagrend elleni harcra való felkészülés nélkül is sor került volna e telepítésekre, mert a király a szászokat egyetlen közigazgatási egységbe, összefüggő területre szerette volna tömöríteni. E sorok írójának az a meglátása, hogy a sebesi székely nemzetség letelepítésével lezárult a háromszéki medence betelepítése. Úgy tűnik, hogy az orbai és kézdi (kozdi) székelyek többségét már korábban letelepítették a Feketeügy két oldalára. Azonban nem lehet véletlen az, hogy a király a teutonokkal való összecsapás előestéjén helyezte át a sebesi székely nemzetséget Barcaság északi határára. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 12.A székely társadalom (Különböző székely csoportok, 1.)A székelyek településmódjáról találóan állapítja meg Rásonyi László: "A település a katonai beosztás állandóságának biztosítására teljes szabályossággal történt. A letelepítendő törzsszervezeti egységek számát és létszámát nivellálták. Kisebb területi egységekbe minden ágból egy falu települt be, tehát a törzsszervezeti egységek egyenletesen összekeveredtek." Tény, hogy a mai Székelyföldön az első független jogállású székely ispánról az első okleveles említésünk 1235-ből való. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a székelyeknek korábban nem volt ispánjuk. Az Altaichi évkönyv az 1039-es évnél említést tesz egy sebesi "marchio" határispán haláláról. Természetesen ez sem jelenti azt, hogy a sebesi székelyek csak a 11. század első felében telepedtek le Szászsebes vidékére. Véleményem szerint a sebesi, orbai és kézdi székelyek 932 táján kerültek Dél-Erdélybe, Bogát Gyula győztes bolgárellenes háborúja idején. Tehát a dél-erdélyi székelyek nem a köztudatban ismert 11. század végi telepítés székelyei. E sorok írója úgy gondolja, hogy a szakirodalomban emlegetett Szent László korabeli telepítés székelyei a telegdi székelyek voltak. A nyelvészeti kutatások, az összehasonlító vizsgálatok különböző székely csoportokat különböztetnek meg. A székely nyelvjárások vizsgálatával kimutatható, hogy a székely nemzetségek a Székelyföldre való áttelepítés előtt a Kárpát-medence melyik térségében laktak. Mivel bizonyos székely közösségek a korábbi lakóhelyeiken maradtak, a beszélt nyelvjárás alapján feltérképezhető a mai Székelyföldön élők származási helye. A székelyek korábbi lakóhelye volt az Őrség, Sopron, Vas és Zala megye, Kisalföld, Csallóköz, a Dráva vidéke, Nagyszalonta, Gyula és Sarkad vidéke, Székelyhíd és Debrecen térsége, valamint Kalotaszeg. Az érdeklődők számára megemlítek néhány nyelvészeti kiadványt, amelyek ezt igazolják. Természetesen, a nagyszámú szakmunka felsorolására nincs tér, de a hozzáférhetőbbek közül kiemelném a Sántha Attila által összeállított Székely szótárat, a Gálffy Mózes és Márton Gyula által kiadott Székely Nyelvföldrajzi Szótárat és a Szabó T. Attila által összeállított Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat. Székelyföld a székely nyelvszókincs alapján több földrajzi-néprajzi tájegységre osztható. A székelyföldi nyelvjárások Sántha Attila Székely szótára szerint a következők: 1. Marosszék és fiúszéke, Szeredaszék (Nyárád mente). Külön néprajzi táj a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében a Sóvidék; 2. Udvarhelyszék és fiúszékei: Keresztúrszék és Bardocszék. Itt külön néprajzi táj a Fehér-Nyikó, valamint a Homoród mente; 3. Sepsiszék és fiúszéke, Miklósvárszék; 4. Kézdiszék, melynek keretében külön egységként kezelhető az ún. Szentföld; 5. Orbaiszék; 6. Csíkszék és fiúszékei, Gyergyószék és Kászonszék. Ha kisebb lélekszámban, de ma is élnek székely származású és tudatú magyar csoportok a Barcaságon, Fogarasföldön és a Szászföldön. Nyelvjárásuk őrzi a székely nyelvi jellegzetességeket. Ők a Dél-Erdélyben maradt sebesi, orbai és kézdi székely nemzetségek leszármazottjai. A székelyre utaló egyik írásos feljegyzés Szászsebesre vonatkozik, a város egyik negyedét 1709-ben Székely negyednek nevezték, később ennek emlékét őrzi a Székely utcanév. A város környékén találunk székely településneveket is, köztük Kálnok, Árkos, Réty és Egerpatak sepsiszéki településekét. Kelnek, Recs, Egerbach ma is fennálló települések. Árkos nevét pedig a Déli-Kárpátokban eredő pataknév, a Valea Archişelor őrzi, de két Árkos nevet viselő település léte is bizonyított. Az egyik a mai Săliştea, a Románárkos és a hajdani Szászárkos, valamint egy elpusztult település Alvinc közelében. Egy Egerbach (Egerpatak) nevű patak Szászsebestől északra ömlik a Székás-patakba. A sebesi, orbói és kézdi székelyek dél-erdélyi jelenlétét régészeti leletek is igazolják. A 12―13. századfordulón épült szász templomok alatt és körül magyar, azaz székely temetők pénzei, valamint a hajkarikás temetkezés utal arra, hogy itt korábban, a 11. és a 12. század folyamán székely lakosság élt. Ásatásokat végeztek Szászsebes (Mühlbach), Medgyes (Mediasch) és Szászorbó (Urwegen) templomainál, ahol korai fátyoltűk kerültek elő. Szászkézden (Keisd) bronz ereklyetartó keresztet találtak. A Kelnek (Kelling), Szászfehéregyháza (Weiskirchen/Deutschweskirch) templomainál végzett régészeti kutatások során előkerült leletek a hajdani székely települések létéről tanúskodnak. Úgy tűnik, hogy Szászváros és Kőhalomszékben hajdanán jelentős lélekszámú székelység közé telepedtek le a szászok. Erről tanúskodnak a magyar nyelvből átvett helynevek: Tekes, Hamruden, Halmagen, Scharosch, Wassied, Broos. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 15.Hézagos a múltismeretünkA történelem nem ismerete nálunk bűn, hiszen ennek a tájékozatlanságnak köszönhetjük, hogy ma annak is szobra van Sepsiszentgyörgyön, aki 1849-ben behívta az orosz hadsereget Háromszékre — szögezte le tegnapi előadásában Kádár Gyula történész, aki a nyugdíjasok Sugás Érdekvédelmi Szövetségének meghívására az 1848-as magyar forradalom, polgárháború és szabadságharc történéseiről, jelentőségéről beszélt a Székely Nemzeti Múzeumban. Andrei Şaguna görögkeleti püspökről van szó, de nem ez volt az egyetlen hiánypótló adat, amelyet a Bartók Termet megtöltő, és nem csak idősekből álló hallgatóság ez alkalommal megtudhatott az akkori és a mai Európáról, illetve a magyarság és külön a háromszéki székelység harcairól. Az ünnepi hangulatot a Szilaj Hagyományőrző Egyesület huszárjainak díszőrsége emelte, akiket vastapssal fogadott a közönség — de közben többen megkérdezték azt is, hogy vajon a rendőrautó miért állt készenlétben a kapu előtt. A rendezvény rövid műsorral zárult: Szilágyi Zsolt énekművész, Piroska B. Klára, Darvas László és D. Vásárhelyi Katalin színművészek, valamint az Őszirózsa népdalkör adott elő korabeli verseket, dalokat. Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 16.Megint jó magyarnak lenni (Sepsiszentgyörgy ünnepe)Sikerült távol tartani a napi politikai viszálykodást az idei nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön. Rég nem látott tömeg sereglett össze, nagyon sok fiatal, kisgyerek nézte végig a bő másfél órás műsort, és minőséget kaptak mindenből a háromszéki megyeközpont összesereglett polgárai: versből, zenéből, táncból, történelmi visszatekintésből. Egyértelmű üzenet volt a múltból a mába, a jövőért: harcolnunk kell az autonómiáért, mert ez megillet bennünket, székelyföldi magyarokat. A hagyományhoz híven négy óra után néhány perccel a lovassági indulóra vonult a főtéri színpad elé a 11. Székely Huszárezred és az uzoni huszárok csapata, majd nyitányként a Szózat csendült fel a Rétyi Kovács András Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok előadásában. Antal Árpád polgármester a márciusi ünnep okán a nőket köszöntötte, azokat a magyar asszonyokat, anyákat, akik átmentették a szabadság eszméjét a mába, akik otthon álltak helyt addig, amíg a férfiak harcoltak, akik elsiratták, eltemették az elesetteket, felnevelték a gyermekeket: ,,azokra a háromszéki nőkre gondolok, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen, miből Gábor Áronnak ágyút öntenie" — mondotta. A 12 pont utolsó követelése (Unió Erdéllyel!) kapcsán kiemelte: akkor is a nemzet egysége lebegett a budapesti forradalmárok és a székelyföldi harcosok szeme előtt, ma ez megvalósulni látszik, egyfajta unió teremtődik meg azáltal, hogy visszakaphatják magyar állampolgárságukat azok, akik ezt igénylik. ,,Felvirradt újra a magyarság napja, nagyon hosszú idő után már megint jó magyarnak lenni! Az eszmék, melyek fontosak voltak negyvennyolcban, nem vesztek el, ma, egy sokkal jobb és szebb világ hajnalán a Kárpát-medencét egy erősödő székely és magyar nemzet lakhatja be" — fogalmazott Sepsiszentgyörgy polgármestere. Szilágyi Zsolt énekművész Erkel Ferenc Hazám, hazám című dalát adta elő, majd az EMI által szervezett szónokverseny győztese, Ghinea Lóránt hívta fel a figyelmet arra: a szív hatalmasabb, fontosabb az észnél, és szívük vezette annak idején a márciusi ifjakat is. ,,A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése" — mondotta, majd Széchenyi István szavaira utalt: ,,nem attól leszünk magyarok, hogy a mellünket csapkodjuk, hanem attól, ha tiszteljük a múltat, éljük jelenünket tiszta szívből, ha továbbadjuk hagyományainkat, édes anyanyelvünket, történelmünket", és ,,be tudjuk bizonyítani azt, hogy magyarnak lenni nagy kincs". A Százlábú ifjúsági néptáncegyüttes vidám, hangulatoldó tánca után igazi súllyal nehezedett a térre Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című verse a veszprémi színház igazgatója, Oberfrank Pál előadásában, majd az ünnepség díszszónoka, Kádár Gyula történész felidézte nem csak 1848. március 15. budapesti eseményeit, de kitért a későbbi szabadságharc legfontosabb momentumaira, a székelység, a háromszékiek szerepére. Hajlamosak vagyunk a magyar történelem kapcsán elsősorban a vereségekről beszélni, pedig voltak nagy, dicső pillanatok, és ilyen volt március idusa, majd az önvédelmi harc — mondotta, s megfogalmazta a 163 évvel ezelőtti történések üzenetét a mának: Talpra kell állnia a székelységnek, el kell nyernie a társnemzeti státust, az egyenjogúságot, a székelyföldi autonómiát! A kórusok előadásában felcsendülő katonadalok és a gyermekek által bemutatott mezőségi táncok után Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét Sándor Mátyás katonai attasé, Emil Boc miniszterelnökét György Ervin prefektus tolmácsolta, majd Kovács István unitárius lelkész mondott imát: ,,Boldog az a nemzet, amely történelme legszebb pillanatait emelheti magasra, jelképpé, követendő példává, magasztos eszméket növelhet. Boldog az a nemzet, amely nem másoktól elorzott juss győzelmét üli, amely úgy ünnepelhet, hogy nincs lelkiismeret-furdalása." Kovács István arra kérte Istent, őrizze meg lelkünk épségét, tisztaságunkat, hogy méltóképpen állhassunk helyt a jelenben ünnepekben és küzdelmekben egyaránt. ,,Ügyünk nem nemzeti egoizmusunk ügye, a Te egyetemes emberi értékeidnek ügye" — hangzott az ima, majd a lelkész áldást kért cselekedeteinkre, küzdelmeinkre, és azt kérte, őrizzen meg bennünket az Isten a meghátrálástól. ,,Áldd meg számunkra a jelent, és hozd el a jövendőt!" — mondotta Kovács István. Sepsiszentgyörgy március 15-éje a himnuszokkal zárult, több mint ötezer ember térhetett haza, feltöltődve az igazi ünnep élményével, gondolataival, hangulatával. Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 22.A szórvány templomai (Őrzők könyve)Magyari Hunor és Szántó Tünde könyve impozáns kivitelezésű. Egy olyan magyar egyházmegyét ismertet, amelyről a Székelyföldön élő nagyon keveset tud, épp ezért hiánypótló. A huszonnegyedik órában felleltározott magyar múlt érték, még ha a lelkünk elszomorodik is, látva a magyarság sorvadását, fokozatos megszűnését abban a tájegységben, amelyben őshonos, amelyet egykor belakott, és ahonnan fokozatosan kiszorul. A bevezetőben Ősz Sándor Előd lelkipásztor ismerteti az egyházmegye történetét. Az első írásos adatok a 13. századból maradtak ránk. Az egyházmegye virágkora a 17. század, amikor Erdélyt a református fejedelmek vezetik. Ekkor területén 38 egyházközség működik. E gyönyörű vidék turisztikai értékét emeli a magyar történelemhez és kultúrához kapcsolódó két csodálatos vár. Déva vára nemcsak Dávid Ferencet juttatja eszünkbe, hanem a gyönyörű régi magyar balladánkat, a Kőműves Kelement, míg Vajdahunyad vára az igazságosnak nevezett magyar király, Mátyás nevéhez kötődik. Persze, e térségben még más királyi és fejedelmi várak is sorakoznak. A református egyházakra itt is, mint Dél-Erdély más régióiban, a legnagyobb csapást az 1784-es, Horea vezette magyarirtó lázadás, valamint az 1788-as török katonai betörés mérte. A Horea által vezetett szabadcsapatok nyolc egyházi személyt gyilkoltak meg, a török katonai expedíció során három református templomot égettek el. Amikor e régió magyar népe kiheverte e pusztításokat, a történelem kemény vihara ismét átsöpört fölötte. Az 1848-as magyar forradalom idején kirobbantott ellenforradalmi lázadás idején a román felkelők tizedelik a békés civil népességet. Ettől kezdve a megcsappant magyar lakosság fogyása felgyorsul. Az 1920-as trianoni diktátum előtti és utáni évtizedekben a bányavidék gazdasági fellendülése ― Petrozsényben, Lupényben, Vulkánban és Lónyán ― a református közösségek megerősödéséhez vezetett. A kommunista parancsuralmi rendszerben még érkeznek reformátusok ide, de a hatalom gondoskodik arról, hogy a ,,tradicionális kompakt magyar közösségek (Lozsád, Rákosd)" szétzüllesztése révén a magyarság mindenütt kisebbséggé váljék. Az egyházmegyét 1964-ben megszüntetik, egyesítik a Gyulafehérvárival. Némi javulást, változást hozott az ateista diktatúra megdöntése. 1990-ben a Hunyadi Református Egyházmegyét újjászervezik a reformáció idején kialakult határai közt. Jelenleg tizenhat egyházközség működik, amelyben nyolc lelkész teljesít szolgálatot. A 17. századi egyházközségek számához mérve a csökkenés látványos. A népességarány azonban még ennél is rosszabb, mert a hajdan reformátusok által lakott magyar többségű települések túlnyomó része az évszázadok során elrománosodik. Az 1918-ban berendezkedő román uralom gyorsítja a magyarság beolvasztását, nyelvvesztését. Erre a legjobb példa az egykori magyar kisváros, Piski, ahol 1910-ben 2810 magyar és 133 román nemzetiségű élt, de a 2002-es népszámláláskor már 10 786 román és mindössze 395 magyar. A példákat lehetne még sorolni. Megdöbbentő a magyarság nyelvi térvesztésének aránya. A könyv összeállítása idején, 2010-ben már teljesen elnéptelenedett települések: Borbátvíz, Folt, Galac, Kitid filiái: Bacalár, Szentgyörgyválya, Marossolymos, Ribice, Tusnya. Az említett falvakról a könyvben ezt olvashatjuk: ,,már nem volt, amit megörökíteni". Az egykori magyar közösségekről a ,,mára teljesen elnéptelenedett gyülekezetek elpusztult templomai helyett" a ,,a hajdan ott szolgáló lelkipásztorok névsora tanúskodik". A magyarság felszámolódása, elrománosodása e régióban több száz éves múltra tekint vissza. Zsoldos Márton esperes 1795-ben, amikor számba veszi a magyar eklézsiákat, már ,,szembe kellett néznie a nyelvvesztés problémájával". 215 évvel később a kötet egyik szerzője, Magyari Hunor, akinek sikerült több erdélyi református egyházmegyét bejárnia és fotóznia, a következőt állapítja meg: ,,Az eddig bejárt egyházmegyék közül itt találtam a legtöbb gyülekezet és lelkész nélküli egyházközséget." Az utóbbi évtizedekben a magyarság lélekszámának zuhanása felgyorsult, az etnikai arányok tovább romlottak. Nem lehet meghatódottság nélkül olvasni a könyv másik szerzője, Szántó Tünde sorait: ,,Mivel én is szórványban élek, ezért különösen érdeklődöm e vidék iránt. Minden református templom a maga nemében számomra ereklyeként jelent meg. A nagy létszámú híveket befogadó templomok mellett a romtemplomok is üzenettel szolgálnak számunkra." Ezt az üzenetet továbbítja a könyvben közzétett számos fotó, elkalauzolnak Dél-Erdély e zugába, amelynek egy részét ma is Hátszegnek nevezzük. A kötet bemutatja a településeken fennmaradt kegyhelyeinket, mind az impozáns, a jó állapotban lévőket, mind a pusztulás útján haladókat, mert csak így ismerhető meg a régió még létező magyarsága és az eltűnés, felszámolódás szintjére csökkent közösségek is. Amikor e könyvismertetőt írtam, azon is elgondolkodtam, hogy a tömbmagyar Székelyföldön élők, ahol a szülők rendelkezésére áll az anyanyelv megőrzésének lehetősége, tudnak-e arról, hogy Erdélyben a települések százaiban elnémult, illetve eltűnőben a magyar szó. Tudnak-e arról, hogy ez még ott is bekövetkezett, ahol a román uralom kezdetén magyar többségű városok, falvak álltak, olyanok, amelyeket 800―900 évvel korábban magyarok alapítottak és századok hosszú során oltalmaztak, védtek, és ha kellett, újraépítettek. A Székelyföldön kívüli magyar települések sokaságában a magyarság nemcsak kisebbségbe, hanem szórványlétre is kényszerült. Vajon azok, akik Sepsiszentgyörgyön és más magyar településeken senki által nem kényszerítve, önként-dalolva román óvodába, iskolába íratják gyerekeiket, hallottak-e arról, hogy sok száz, hajdanán magyar településen megszűnt a magyar óvoda és iskola. E könyvet olvasva a ma még többségben élő székely magyarok — köztük a történelemtanárok, de más végzettségű pedagógusok is — vajon elgondolkodnak-e azon, ők maguk hogyan járulnak hozzá az új nemzedék neveléséhez. Megfelelőképp vértezik-e fel a magyar történelem és kultúra ismeretével? Vajon eszközemberként élnek-e? Ne feledjék, az elnémult magyar harangok, az omladozó templomok, a romokban heverő erődítmények, az udvarházak százai, mind-mind figyelmeztető jelek. Ne feledje az erdélyi, a székelyföldi magyar értelmiség: ott, ahol még van magyar közösség, magyar élet, az írástudók felelőssége óriási, tevékenységükkel megmaradásunkat kell szolgálniuk! Magyari Hunor, Szántó Tünde: A Hunyadi Református Egyházmegye templomai. Székelyudvarhely, 2010. A kiadvány megjelenéséhez a Szülőföldalap támogatása mellett hozzájárult Hargita és Kovászna Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kovászna Megyei Művelődési Központ. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 26.A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján )Ennek ellenére a korábbi szakirodalom a székelység lélekszámát ésszerűtlenül jelentéktelennek mutatja be. Az 1330-as évekre vonatkoztatva Kristó Gyula és más kutatók is alig 19 000–35 000-et emlegetnek, míg e sorok írója 83 426-ot. A székely letelepedés idején, a 12–13. században a mai Székelyföldön talált magyarság és más néptöredékek a régészeti topográfia és a toponómia szerint az összlakosság egyharmadát, legtöbb negyven százalékát alkották. A háromszéki székelység letelepedése és a településhálózat megszervezése, kiépítése után mintegy 150 évvel készült az a gesta, amely a hajdanán székelyek közt élt magyarokat "múlt időben" említi. Tagadhatatlan tény, hogy a székelyek egy része a 12–13. századfordulóig a nyugatról keletre vándorlás során lemorzsolódott. Mint korábban is említettem, a vándormozgalom során a székelyek által megszállt és huzamosabb ideig lakott területek azonosíthatóak a helynevek, valamint a beszélt nyelvjárások alapján. Ez azt bizonyítja, hogy a székelyek nemcsak átvonultak, illetve rövid ideig éltek e területeken, hanem azt is, hogy bizonyos részük helyben maradt. A székelyekről szóló első Kárpát-medencei írott forrás egy székely hadtestnek az Olšava folyó melletti, 1116-os csatában való részvételéről tájékoztat. E seregrész azonban nem a keleti, nem a köztudatban ismert Székelyföld székelyei, hanem a nyugati határszélen maradt székely közösség soraiból kerül ki, viszont e híradás egyértelműen jelzi, hogy nagyobb és zárt székely csoportok (is) maradtak a korábbi lakóhelyeken. Ha a magyarság létszáma 1300 táján hárommillió főre tehető, ez azt jelenti, hogy számuk a honfoglalástól eltelt négy évszázad alatt megduplázódott, ez hasonlóképp történt a székelyek népe esetében is. Az általam 41 666 főre becsült, honfoglalás kori székelyek száma is megkétszereződött. A székelyek számát az 1330-as évek első harmadában megalapozottan becsülöm 2–4,5-szer nagyobb lélekszámúra, mint a szakirodalomban irányt mutató Kristó Gyula és Szűcs Jenő. A kutatók többsége az 1330-as évek első felében készült pápai dézsmák regesztrumában és az 1350 előtti okmányokban említett 165, illetve 174 településsel számol. Ők nem vették tekintetbe azt, hogy a székely településszerkezet már a letelepedéskor kialakult. Bálint Gyula és Egyed Ákos kutatásai szerint – a 14–15. században – Székelyföld településeinek száma elérte a 413-at. Erre az időszakra Bakács István egy átlag székely falu lélekszámát 202 főben határozta meg. Ezt reálisnak tartom, és ezt használom kiindulópontként. E faluátlaggal számolva a 413 székely falu lakossága 1330 táján 83 426 fő lehetett. Az említett településszám a székelység későbbi település-szerkezetének négyötöde. A későbbi századokban néhány tucat székely falu eltűnt, megsemmisült, de újak is keletkeztek, így a székely települések száma a 19. század elejére elérte a 496-ot. A kis lélekszámú székelységről író kutatók tévedése abban rejlik, hogy ők csak a plébánost fenntartó és a pápának dézsmát fizető települések száma alapján következtetnek a népesség számára. Az elsők közt Rugonfalvi Kiss István történész figyelt fel arra, hogy "még a XVII. században is találunk 5–6 községből álló (egyház) megyét egy harangszó alatt", Ha egy plébánia még a 17. században is több települést foglalt magában, akkor elképzelhető, hogy a 14. század első felében még több olyan egyházmegye létezett, amelybe több falu népe tömörült. Márpedig az 1330-as évek pápai tizedjegyzéke csak azoknak a településeknek a nevét tartalmazza, amelyekben plébános szolgált. Adataink amellett szólnak, hogy a névjegyzékből több olyan település kimaradt, ahol az összeírás évében templom állt. Példaként említem Bágy falut Udvarhelyszéken, ahol már a 13. században templom épült. A 2006 nyarán végzett régészeti feltárásokról szóló beszámoló szerint a bágyi református templomban a feltárások során Árpád-kori szentély került elő. Bágynak tehát volt temploma, mégsem szerepel a pápai tizedjegyzékben. A régészeti feltárást bemutató ismertetőben olvashatjuk, hogy Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg (a forrásokban) még utalás formájában sem. A település korábbi létére utal a régészeti feltárások mellett a településnév is, mert az "személynévből rag nélkül képzett helynév", amely "korai, Árpád-kori névadásra utal". (Kovács Csaba, Krónika) (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. április 9.A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján)Az 1330-as években a 83 426 fõs székelység a 3,5 milliós magyarságnak mindössze 2,38 százalékát alkotta, míg a székelység mai székelyföldi lélekszáma legkisebb számítással is a magyar nemzet 4,66 százaléka. �?gy vélem, ezek az arányok mutatják, hogy e sorok írója nem túlozza el a székelység lélekszámát a nevezett idõszakra vonatkoztatva, még akkor sem, ha a számításai alapján megállapított székely népesség száma többszöröse a szakirodalomból ismerteknek. Feltevõdik az a logikus kérdés, hogy a korábbi kutatás miért számolt kisebb lélekszámot. Amint a korábbi részben is említettem, ennek egyik magyarázata az, hogy a kutatók csak az oklevelekben szereplõ, 1350 elõtt keltezett településszámot, azaz a székely települések 40 százalékát vették figyelembe, miközben kis lélekszámú faluátlaggal kalkuláltak. Kristó Gyula például a Szabó István által 1960 táján becsült 118 fõs átlagnépességû településmodellt használta számításai alapjául. E kis létszámot beszorozta az oklevelekben említett, plébániával bíró települések számával, és így jutott el a 19-25-28 ezer fõhöz. Az alacsony lélekszám azért nem tûnt fel, mert a szakirodalom a magyarság lélekszámát is alábecsülte. Így például Makk Ferenc az 1200-as évekre vonatkoztatva mindössze másfél milliós népességet valószínûsít. Ehhez hasonló lélekszámot emleget Hóman Bálint is. A demográfusok, a történészek egyszerûen átvették a szakirodalombeli becsléseket, esetleg összeadták õket, és középarányost számoltak. Alaposabb és úttörõ munkát végzett a sepsiszentgyörgyi Bálinth Gyula. �? a plébániák számát, illetve a lehetséges településlétszámot vette alapul. Mivel nem volt történész, ezért elfogadta a 20. század derekán ismert neves szakemberek állításait, akik az Árpád-kor településeit kisebb lélekszámúnak tekintették. Így Bálinth a kis lélekszámú faluátlaggal számolva jut el a 43 000 fõ körüli székely lélekszámhoz. Ez ugyan jóval több, mint a szakirodalomban ismert korábbi adatok bármelyike, de jóval kisebb, mintegy fele annak, amit e sorok írója állít. Bálinth munkája mellett logikus, áttekinthetõ rendszerezést köszönhetünk Egyed Ákos akadémikusnak, de õ is óvakodik a lélekszám meghatározásától. A székelység letelepedésérõl a szakirodalom általában keveset beszél, a korábbi korszak szakemberei azt sugallják, hogy letelepedésük lassú folyamat volt. Így alakult ki az a közismert elképzelés, hogy a székelyek a dél-erdélyi német ajkú lakosság fokozatos kolonizálásával párhuzamosan vonultak a mai Székelyföldre. Talán e spontán vándormozgalom képzete miatt gondolták úgy a kutatók, hogy a székely falurendszer létrejötte is lassú, hosszú évszázadokon átívelõ folyamat eredménye volt. Ezzel magyarázható is lenne, hogy miért csak a pápai dézsmákban szereplõ plébániákat és az oklevelekben 1350 elõtt említett néhány települést vették számításba. Márpedig e sorok írója, újabban Egyed Ákos is, határozottan állítja, hogy az áttelepítések tervszerûek, és nagyon gyorsak lehettek, mert a székelyeket a határvédelmi szempontok erre késztették. Már a letelepítéskor kialakult a késõbbi székely falurendszer, a székely falvak döntõ többsége. Makk Ferenc Magyarország népsûrûségét a 12. század közepére vonatkoztatva négyzetkilométerenkénti hét fõre becsüli, falvanként 20-40 háznépet számol, amely valójában alig több a honfoglalás kori Kárpát-medencei népességnél. Számomra elfogadhatóbb Kovács Zoltán adata, aki a francia demográfiai kutatásokat figyelembe véve az 1200-as évekre 2,4-2,6 milliós népességet tart valószínûnek. Ha a Makk Ferenc által becsült lakható területtel, a 220 000 négyzetkilométerrel elosztom a Kovács által becsült népességet, akkor az 1200-as években a négyzetkilométerenkénti átlagnépsûrûség 11,8 fõ. 130 évvel késõbb, az 1330-as években Magyarország nagyhatalom, gazdági fejlõdés jellemzi, népessége elérte a 3,5 milliót, a népsûrûség pedig a négyzetkilométerenkénti 15,90 fõt, amely az 1300-as évhez mérve mintegy 25,26 százalékos szaporulatot feltételez. Ha a fenti adatok függvényében a Makk által benépesített területi arányt kivetítjük Székelyföldre úgy, hogy a kétharmados országos arány helyett a székelyek lakta területek felét tartjuk lakhatónak a földrajzi-domborzati viszonyok miatt, akkor talán közelebb járunk a valós lélekszám megállapításához. További kérdés azonban, hogy mekkora kiterjedésû a történelmi Székelyföld? Több jeles kutató adatai közül megemlítem Györffy György (13 500 km2), Orbán Balázs (12 800 km2) és Vofkori László (10 880 km2) számításait. A tévedés elkerülésére, a népesség meghatározására itt is a legkisebb területet, Vofkori adatát vettem kiindulási alapként. Ha a székelyek által benépesített területet, az 5440 négyzetkilométert beszorozzuk a 15,90 õs átlagnépsûrûséggel, akkor 86 496 fõs népességszámhoz jutunk, amely igencsak megközelíti az általam számolt 83 426 fõs székely lélekszámot. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. április 20.Csak harc árán lehet megtartaniBeder Tibor, Csíkszeredában élõ földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerõsítésének szentelte. �?s ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul õseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülõföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörõen a szerzõ, Az utolsó csata címet viselõ, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön. Az elõszót író és a mû ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szõtte bele a szerzõ, de nem csak. A mû egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fõvárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségû vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sõt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig. Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idõk folyamán olyan kiválóságok erõsítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyûszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az elsõ török nyelvû nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementõl, a Dardanellák erõdrendszerét kiépítõ Tóth Ferencen, a magyar és török tûzoltóságot megalapító Széchenyi �?dönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervezõ Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítõ Réthy Antalig. Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. �?s azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra. Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítõdése a szerzõ termékeny és eredményes életének. �?lvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is. Bedõ Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2011. június 4.A magyarság legnagyobb tragédiája - Kádár Gyula álláspontjaMég ma is kényes kérdés Trianon, mert a történelmi Magyarország egykori nemzetiségei új hazához jutottak, míg az õshonos magyarság saját szülõföldjén hazátlanná vált, elvesztette hazaállamát, államországba, idegen uralom alá került. Természetesen, a nyerteseket zavarja, ha valaki emlegetni meri az 1920-as területrablást. A békediktátum jogtalansága abból fakad, a magyarságnak nem biztosították a népszavazás jogát, hogy önmaga dönthessen - az önrendelkezés elve alapján - saját sorsáról. A magyar békedelegáció vezetõje - gróf Apponyi Albert - Párizsban hiába kérte a népszavazás jogát, hiába jelentette ki, hogy annak eredményét a magyar nép feltétel nélkül elfogadja, nem adtak lehetõséget erre. Mivel Magyarország soknemzetiségû állam volt, ezért sokan egyértelmûnek tartják azt, hogy jogos volt feldarabolni, mert a történelmi jognál erõsebb az etnikai. Nos, ellenpéldáért nem kell messze menni. Annak ellenére, hogy Csehország egyik régiója német többségûvé vált, a német lakosság mégsem élhetett a csehektõl való elszakadás jogával, mivel az általuk (utólag) benépesített terület a középkori cseh állam része volt. Tehát az erdélyi románságnál nagyobb lélekszámú német lakosság a történelmi jog alapján cseh uralom alatt maradt, miközben a hasonló helyzetû, a lakosság enyhe többségét alkotó erdélyi románok az etnikai elv alapján elszakíthatták Kelet-Magyarország területét. Tették ezt az önrendelkezési jogra hivatkozva, míg a magyarság történelmi jogára senki nem volt kíváncsi. A magyar nép azonban nemcsak a történelmi jogát nem érvényesíthette, de az etnikai és a gazdasági elvet sem. A területrablók jogtalanul vették el Magyarország történelmi területének 70 százalékát és hajtották uralmuk alá a magyar nép közel egyharmadát. Az etnikai elv érvényesülése esetén a határ menti magyar többségû régiók Magyarországnál maradhattak volna, ha a határok megvonásánál érvényesítették volna az etnikai elvet. A magyarság némely részét, mint valami nyájat, úgy hajtották idegen fennhatóság alá. Tették ezt akkor, amikor Wilson amerikai elnök arra figyelmeztette szövetségeseit, hogy egyetlen népcsoportot se engedjenek idegen uralom alá jutni annak megkérdezése nélkül. Amikor az amerikai diplomácia felfigyelt a gátlástalan területrabló békeszerzõdések kidolgozására, nem volt hajlandó tovább részt vállalni azok munkálatain, és nem írta alá a trianoni diktátumot. Mindenki veszített Mivel a demokratikus elvek, jogok érvényesülését a békeszerzõdés kidolgozása során nem biztosították, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy 1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor, a versailles-i kastélykertben - a Nagy-Trianon palotában - igazságtalan diktátumot kényszeríttettek a magyar népre. Ma már egyértelmû, hogy a nagyhatalmakat nem érdekelte az igazságos határok kialakítása. Így vált Trianon Európa, elsõsorban Közép-Kelet Európa tragédiájává is. Ez abból adódik, hogy nem tették lehetõvé a népszavazást, nem érdekelt senkit az etnikai határok kialakítása, az elcsatolt területeken élõknek nem biztosítottak autonómiát. Ha nem így jártak volna el, akkor bizony másképp alakult volna e térség népeinek történelme. A kompromisszumos megegyezés, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása elvezetett volna e régió népeinek föderatív, konföderatív szövetkezéséhez, Közép-Európa egységéhez, mert a becsületes módon kialakított nemzetállamok egyesítették volna erõiket, és nem szolgáltatták volna ki magukat a hitleri Németország katonai, politikai és gazdaság érdekeinek, talán a sztálini hegemóniát is megúszhatták volna. Elmondható, hogy a trianoni diktátum területrabló jellege miatt minden ország rajtavesztett. Gondoljunk csak arra, hogy Antonescu Romániája milyen óriási létszámú haderõvel harcolt a németek oldalán. Ha Magyarországot nem csonkítják meg, akkor a két háború közti évtizedekben nem kényszerül revizionista politikát folytatni. Elképzelhetõ lett volna Magyarország gazdasági, politikai egységének a megõrzése. Lehetett volna Svájc mintájára kantonizálni, autonóm egységekre osztani. Ha igazságos, kompromisszumos, és minden fél igényeit figyelembe véve hoznak döntéseket, akkor a trianoni diktátumot ma békeszerzõdésnek neveznénk. Trianonnak a hódítók és a meghódítottak is vesztesei, mert Közép-Európa szétdarabolása visszavetette e térség gazdasági életének gyors fejlõdését, és ez az életszínvonalban is jól érzékelhetõ. Jogos volt-e az etnikai elv? Trianont megelõzõen, 1918. december elsején a gyulafehérvári erdélyi román nagygyûlés vezetõi az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva mondták ki az 53,8 százalékarányban románok által is lakott Erdély, Bánság és a Partium elszakítását Magyarországtól. Egy olyan országtól, amely elõdeit befogadta, ahová a 13. századtól kezdve telepedtek át a Kárpátokon túli területekrõl. Mivel az enyhe román többség nem volt garancia arra, hogy népszavazással lehessen dönteni Erdély sorsáról, ezért a román politikai elit Erdélyben sem merte vállalni a népakarat kinyilvánítását. Tudták azt, hogy Erdélyt, a magasabb életszínvonalat biztosító hazát, nem mindenki cserélné fel az elmaradott óromániaival. Elsõsorban a magyarországi szociáldemokraták, a szervezett munkásság gondolkodott így. A nagyhatalmak egy soknemzetiségûvé, 55 százalékarányban magyarlakta ezeréves országot daraboltak fel úgy, hogy helyébe ugyancsak többnemzetiségû államokat alakítottak ki. A szlovákiai államrészben a szlovákok száma mindössze 47,6 százalékarányú, míg a szerb hegemónia alá került területeken, ideértve Horvátországot is, a szerbek aránya csupán 25 százalék volt. A Romániának ajándékozott területeken élõ románság számaránya is alulmaradt a történelmi Magyarország területén élõ magyarságénak. Azok az új nemzetállamok amelyek az igazságtalan diktátummal születtek, jórészt felbomlottak, részben a második világháború küszöbén, majd végleg a 20. század utolsó évtizedében. Csehszlovákia, Jugoszlávia ma már egy múló történelmi emlék. Az utóbbi területén jelenleg hét ország osztozik. E nemzetállam felbomlásához - az 1990-es években - négy véres háború vezetett. Romániától még 1940-ben elvették a két százalékban õsromán Kadrilátert, Dél-Dobrudzsát, Bukovina északi részét, és Moldva déli megyéit Ukrajnához csatolták, míg a Prut és a Dnyeszter közti területeken kialakult a Moldáviai Köztársaság, amely a gagauzoknak széles körû területi autonómiát biztosít, míg a Dnyeszter mente állam az államban. Románia azonban megtarthatta Kelet-Magyarország történelmi területeit, a Bánság kétharmadát, a történelmi Partiumot és a történelmi Erdélyt. Ez utóbbi területen uralma alatt tartja a 80 százalékarányban ma is székely magyarok által lakott Székelyföldet úgy, hogy még a hivatalos okmányokban sem lehet leírni e történelmi régió nevét. Hazugsággal kreált államok Az utódállamok jogtalanul jutottak az ezeréves Magyarország területéhez, mert azok sem gazdasági, sem történelmi elv alapján nem kapcsolódtak hozzájuk. Az igazságtalan határokat a franciák diktálták, õket csak az újonnan létrehozott államok érdekeinek kielégítése, a francia hatalmi befolyás biztosítása motiválta. Néhány politikus gerinctelen hazudozása, mint például Benes, Brãtianu és Clemenceau szerepe igen jelentõs volt abban, hogy egy történelmileg, gazdaságilag, földrajzilag egységes országot, egy nemzetet szétdaraboljanak. Természetesen, a politikai haszonlesésnek, félrevezetésnek azért lehetett eredménye, mert a nagyhatalmakat nem érdekelte az önrendelkezés magasztos elve. Közép-Kelet Európa legnagyobb tragédiájáról mondta Henri Pozzi francia újságíró, hogy e diktátum kikényszerítésben szereplõ politikusok egykor a világtörténelem szégyenpadjára kerülnek. Lloyd George, a békediktátum angol aláírója rádöbbent arra, hogy hamis és hazug dokumentumok alapján döntöttek. Lord Sydemann szintén a döbbenet hangján állapította meg, hogy a világháborúért egy olyan államot büntettek a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelõssége volt abban. Reméli, egyszer kiderül, hogy e szörnyû igazságtalanság mögött milyen befolyás, milyen érdekek húzódtak. Cherfis francia tábornok és író úgy érezte, hogy olyan történelmi országot vertek szét, amely a törökök el (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
